Üres ég alatt

Harmadszor rendezte meg Mohácsi János Arthur Miller Salemi boszorkányok-ját, mindháromszor Istenítélet címmel. Az elsőt Kaposvárott 1995-ben, a rendszerváltás első lendületében, ott és akkor kutatva a tömeg, a hatalom, a kontrollálatlan ösztönök és a józan ész metszéspontját. Aztán 2008-ban Pécsett vitte színpadra, és most, 2015 legvégén Budapesten, a Vígszínház társulatával, az éppen száz esztendeje született szerző előtt tisztelegve. Reprízről azonban szó sincs, bár a díszlet, a zene és a pécsi bemutató egyik főszereplője a Vígben is megjelenik. Mégis, a mostani előadás – ahogyan az előzők is – maradéktalanul a jelenről szól. Ez azonban nem áthallásokat, nem direkt politikai mondandót vagy a mából ideerőltetett aktualizálást jelent.

A drámai alapanyag a 17. századi amerikai boszorkányperek brutalitásával hozza párhuzamba az 1950-es évek kommunistaellenességtől őrjöngő Amerikáját, miközben szerkezetében és mondandójában az antik görög sorstragédiákat idézi. Az eredmény a kisszerű, hitben és morálban megroppant társadalom és az általa kitermelt muszáj-Herkulesek összeütközése, ami ma ugyanúgy fáj, mint az ősbemutató idején. Amit Mohácsi hozzátesz a drámához, az már a címváltásban is világosan megfogalmazódik: az áldozattá válás helyett őt a tömeghisztéria természetrajza és az erre épülő hatalmi mechanizmusok izgatják. A kamaszlányok szerelemvágyából kifakadó, egész Salemet rettegésben tartó boszorkányüldözés ügyében a hivatkozott istenítélet helyett nagyon is földi érdekek döntenek, és megfordítva: kényszerűen hős szerepbe kergetett kisemberek ítélkeznek Istenről. A Mohácsi testvérek által újrafordított darab minden ízében önazonos – éppen ettől aktuális. Maradéktalanul hozza az eredeti drámát, de kiegészíti apró mozzanatokkal, humoros, parodisztikus elemekkel, az egyéni figuráktól zajossá vált tömeg beszólásaival, a próbafolyamatban kikristályosodott fordulatokkal – ez az nyelvi és karakterbeli sokszólamúság a kulcsa Mohácsi rendezéseiben a tömegjelenetek erejének: finoman stilizált és epizódokká formált szólamokkal képes újraértelmezni, elevenné tenni az antik görög kórus szerepét. Ezt húzza alá itt Kovács Márton és zenész társainak őserejű hangkulisszája, ami a racionális drámaszerkezettől idegen ösztönáradást a szövegen és a drámaszerkezeten túl egy másik szintre viszi át. Így nem tömegjelenetekben kell hitelesíteni azt a folyamatot, ahogy az ember, saját érdekeire morális igazolást keresve, állattá válik. A verbális kifejezésnek megmarad a legkülönbözőbb nyelvi stílusrétegekből merített kavalkád. Helyet kap benne az idegengyűlölet, az anyagi érdek, a hatalmi gőg, minden, ami az elmúlt évek magyarországi közéletét is meghatározza, de szigorúan az eredeti darabhoz hű formában.

A tömeg szerepe olyan hangsúlyos, hogy megszűnik az intimitás: Mohácsi a legtöbb jelenetet kiviszi a nyilvánosság elé. Mindent a falu népének kommentárjai kísérnek, minden látható-hallható, és ezáltal minden kontroll alá kerül. A privát szféra ilyen erős ellenőrzése nem csupán rendkívül érzékeny pont itt és most, de a színpadon sajátos keretbe foglal minden kimondott szót, minden gesztust, torz tükörként irányítja a folyamatokat egy előre nehezen látható irányba. A figyelmeztetés napnál világosabb: minden adat, minden szó, minden tett felhasználható. Az emberi méltóság, a hétköznapi józan ész érvei egy kontrollmániás hatalom átiratában végletes, irracionális formát ölthetnek. A nyilvánosság nyomása olyan egyértelmű, hogy Khell Zsolt bravúros díszlete fizikai formában is ezt valósítja meg: a falu szeme előtt zajló jelenetek egy lelátó-szerű lépcsősoron történnek, majd ez emelkedik föl, hogy alatta, mint valami odúban, megjelenhessen a Proctor házaspár otthona. Itt bontakozott ki korábban Abigail Williams és John Proctor viszonya, a faluban kirobbant konfliktus kiváltó oka, s ebből a rejtett zugból került ki a házasságtörés szégyene a közösség színe elé. Ahhoz, hogy ebből a titkos kis kalandból világégés legyen, nem kell több, mint egy korlátolt, ostoba és jellemtelen pap (Hegedűs D. Géza kicsit darabos, kicsit közhelyes, mégis üde a szerepben) és egy jó szándékú, majd az eseményekben megtört hitű kollégája (Hevér Gábor alakítása gyönyörűen formált), a világi hatalom képviselői (Felhőfi Kiss László közepes, Fesztbaum Béla fanyarul precíz jellemábrázolásával, Lukács Sándor parodisztikus kisjeleneteivel); kell hozzá az irigy szomszéd (Igó Éva lélektani hitelességű sipítozásai egytől egyig remek epizódok), néhány kamaszlány a nemi érés marcangoló időszakában, és egy közösségnek hazudott kényszerrendszer. Ez utóbbi a legfontosabb: csöndes háttérként működik mindaddig, amíg nem robban a botrány, és fülsiketítő főszólam lesz, amint megvan a baj.

A paletta legizgalmasabb figurái a kényszerrel bekerített kívülállók: Proctor és felesége, a szolgálójuk, Mary, a falu példaképeként ismert Rebecca, illetve a bajkeverő Abigail. Stohl András tökéletesen gyúrja egybe Proctor figurájában a bűntudat, a férfiasság, a csöndes kívülállás és a ráerőltetett hősi szereptől való rettegés motívumait, humorral, visszafojtott erejével és megtörtségével minden jelenetében ő uralja a színpadot. Herczeg Adrienn tónustalan hangja mögött gondosan elzárt fájdalom van, szögletes mozgása, merev testtartása, amivel saját magát nyomja, kifelé eleven felkiáltójelként hat. Péter Kata a megzavarodott szolgáló szerepében remek színeket villant fel, alakítása gazdag és vibráló, villámgyors váltásait a túlélés ösztöne diktálja; Kútvölgyi Erzsébet mitikus ősanyává emelkedik a tűzhalálban. Egyedül Szilágyi Csenge Abigailje marad el az erős mezőnytől, vad, nőies szépsége látványos, de a szerepben sajnos néma marad. A főszereplőkhöz emelkedik viszont Karácsonyi Zoltán csodálatos börtönőr figurája, aki az utolsó felvonásban riposztjaival, minimagánszámaival szinte megkettőzi az egész cselekményt; Hamlet sírásójának öntudatával leplezi le azt az igazságot, hogy a kisemberek kiszolgálják ugyan a hatalom újabb és újabb őrületét, de hinni nem hisznek benne.

Az intézményesített ördögűzés fordítva sül el: rászabadítja Salemre a pokol erőit. Mohácsi tisztítótüzében a falu lakóival együtt elpusztul a hit, az igazság és a rend utolsó esélye is, az üres színen csak a bürokraták maradnak. Ennél időszerűbb mondandót nehéz találni.