„Iróniám elnyomhatatlan volt” – Ungvári Tamás halálára
Gyerekéveit tönkretette a második világháború. Serdülőkorát egy másik diktatúra. Életét három szóba sűrítette: mindig menekült előre. Bővítettebben pedig: – Igyekeztem elsajátítani néhány szakmát egy olyan korban, amelyet a gyanakvás működtetett, s amelyben a változási képesség a túléléshez is kellett. Így nem voltak vesztett illúzióim. S bár próbálták, sosem tudták kiütni a kezemből a tollat. Iróniám elnyomhatatlan volt.
Ungvári Tamás huszonegy évesen már diplomás bölcsész volt, magyar-angol szakos. Még sehova sem képzelte magát, így a Nemzeti Zenedében a hegedüléssel is próbát tett, meg persze éjszakai lépéseket a bohém bennfentesség felé. Zenészként amúgy egy Madách színházi bemutatón „bukott meg” 1952 végén. A nézőtéren. Kodály Zoltán mellé kapott jegyet, ismerték egymást, s mielőtt fölment a függöny, Kodály belekomponált Ungvári sorsába: „Úgy hallom, maga ígéretes nyelvész. Nekem azt ígérje meg, soha többé nem nyúl hangszerhez.” Kodály elszakított egy húrt, de helyette kifeszített másikat. Utóbbit tudtán kívül. Történt ugyanis, hogy a premierszünetben Aczél Tamás, a Csillag főszerkesztője széles mosollyal mindjárt redaktornak hívta Ungvárit az írószövetség lapjához. Csakis azért, mint utóbb kiderült, mert végignézte páholyából Kodály és a fiatal bölcsész magánjelenetét. Bizalmas dialógjukat kultúrpolitikai rezdülésnek sejtette.
Ungvári másnap tokba zárta hegedűjét, és nyitott az esszére. Az elsőt Gelléri Andor Endréről írta. Tízoldalas elemzését elküldte véleményezésre Füst Milánnak. Ő negyvenhat oldalban válaszolt, miért nagyon rossz az írás. Ungvári Füst levelét, a lényegét szentenciaként próbálta hasznosítani: „Ne blöffölj, ne túlozz, értelmezd újra minden szavadat.” – Ha az embernek nagy tanárai vannak, az élet is egyszerűbb – szűrte le a tanulságot Ungvári.
Magasabb irodalmi ambícióit átmenetileg berekesztette a politika, ’56 után állás nélkül maradt. Alkalmi lehetőséghez a Magyar Nemzetnél jutott: színikritikákat kértek tőle. Kritikusi pályája kezdetén Major Tamás egy színi konferencián úgy említette őt: bátor és művelt bíráló, nagy reményeket fűz hozzá. Évekkel később – a hetvenesekben – viszont már dörgött Major: minél többet ír Ungvári a drámairodalomról, és minél több nyelven érti a világszínházat, annál részrehajlóbb a bírálata. Ami a tegnapi rendszer „magyar nyelvén” annyit jelentett: provokál, szemtelen, kilóg a sorból. Kapcsolata Majorral átmeneti viharba került, zátonyra nem futott.
Korábban épp Major osztotta Ungvárira a drámafordító szerepet. Addig csak regényeket fordított, leginkább megélhetésből. Szenvedélyévé ’59-ben vált, amikor Major odaadta neki Az ügynök halálát. Majd bezárta Ungvárit a Nemzeti Színház leányfalui üdülőjébe, napokig csak egy „élelemügyi” gondnok nyithatott rá, míg el nem készült a Miller-darabbal. Marton Endre rendezte. Legendássá tette az előadást Timár József, mellette Kállai Ferenc, Somogyi Erzsi, Kálmán György.
Akkoriban jutott eszébe Ungvárinak – utólagos öntréfája szerint „egy elhamarkodott pillanatban” –, hogy nem ártana végre belülről is megismernie a színházi dolgokat. Dramaturg lett a Szinetár Miklós és Petrovics Emil alapította Petőfi Színházban. Bábaként sürgött az írók körül. Meggyőzte Illyés Gyulát, fordítsa újra Moliére-t. Rávette Szentkuthy Miklóst és Mándy Ivánt a drámaírásra. Vas Istvánhoz azzal állított be: „Mondd, te tudtad, hogy Ady Endre irigyelte Zerkovitz Bélától a sanzonokat? És boldogtalan volt, hogy az ő verseiből sosem lettek nagy slágerek. Mit szólnál egy magyar musicalhez? Ez lenne az első. Te írod a dalszövegeket, Ránki György a zenéjét, Hubay Miklós a librettót.” Klasszikussá nemesítették az ötletet: az Egy szerelem három éjszakáját 1961-ben mutatták be Szinetár rendezésében. Nem sokkal később már pallossal sújtott rájuk a kultúrpolitika, ám néhány évad is elég volt a Szinetár-Petrovics-Ungvári hármasnak, hogy még kiűzetésük előtt színházi korszakot csináljanak a Nagymező utcai teátrumban.
Ungvári visszaült az írógépéhez, műfordított tovább színházaknak, kiadóknak, és írta a színi bírálatait. Ítélő kedve aztán elhagyta, amikor idővel belegondolt: kritikáitól emberi életek függnek, ő pedig nem akarja jegyezni sorstragédiák „forgatókönyveit”. Így is szerzett magának örök ellenségeket, közülük nem egy visszarúgott később. Hiába is, neveket nem mondott. Csak azt: – Én akkor hibáztam nagyot, amikor a művészbejáró, a kulisszák felől közelítettem a színházat. Úriember elölről megy be. Aki egyszer hátulról, az megmérgeződik. Mert a színház – mint annyi másszakma is – csupa intrika. Gyűlöltem ezeket. Színdarabban jók, az életben rosszak.
1968-ban kandidált irodalomtudományból. Akadémiai díszletek között felsorakoztak az irodalom nehéztüzérei, készültek Ungvári nyilvános kivégzésére. Amikor is bevonult egy színházi „védegylet”, élén Tolnay Klárival és Bárány Tamás íróval: némán demonstráltak Ungvári mellett. A szellemi vérfürdő végül elmaradt. – Az írók szemében gyanús voltam mint újságíró. Az újságírók sosem fogadtak be, zavarta őket irodalmi ambícióm. A műfordítók kenyérféltésből szapultak. A színháziaknak nem voltam eléggé színházi. Alig tudtam úgy megszólalni a nyilvánosság előtt, hogy szenvedélyes glosszaírók helyreigazítást ne követeljenek. De soha egy percig nem érdekelt, mit mondanak rólam. Az emberek úgyis mindig az aktuális érdeküknek megfelelő képet őrzik a másikról.
Nem nevezték ki sehova, nem volt hatalma senki felett. Sosem állt be egyetlen akolba, csordába, „könyörtelen suttogókórusba” sem. Lábjegyzetként fűzi a Kádár-kor epizódjaihoz: lázadónak tartották, pedig csak „szabálytalan” volt egy rendszerben. A saját szabályai szerint viszont ez ígérte a túlélést. Így soha nem értek a nyomába. Igaz, útlevelet hosszú évekig nem kapott. Ez a tiltás hozta Magyarországra Graham Greene-t a hetvenes években. Regényeit Ungvári fordította. Már túl volt a harmadik könyvén, amikor az angol író ügynökétől levelet kapott: Mister Greene kíváncsi, ki az, aki ennyit áldoz rá az életéből. Greene hívta Ungvárit, látogassa meg otthonában. Ő visszasürgönyözött: ez lehetetlen, nincs útlevele. Erre Graham Greene jött ide. Ungvárinál volt vacsoravendég – a hidegtálat Déry Tiborral és Örkény Istvánnal ülték körbe.
Ungvárit a belügy a hetvenes évek vége felé engedte ki az országfogságból. Mehetett tanítani – művelődéstörténetet, drámaelméletet – rangos nyugati egyetemekre. Ahogy ő nyugtázta magában: hivatalos engedéllyel vonulhatott önkéntes száműzetésbe. S bár a rendszerváltás a kényszerhatárait is lebontotta, ő mégis úgy döntött 1999-ben: Los Angelesbe költözik feleségével és két fiával. A „miért épp oda” – családi krónikába tartozik, nem a nyilvánosságra. Ungvári már keresett tanár volt az ottani egyetemen, előadásai „telt házzal” mentek, amikor 2002-ben súlyos betegséget diagnosztizálták nála. Orvosai húsz százalék esélyt adtak a gyógyulásra. De ő már csak „megszokásból” is a túlélésre játszott. És nyert megint.
2008-ban tért vissza családostul budai házába. 2010-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták. Nyolcvanadik születésnapját szűk családi körben ünnepelte. Számvetésre nincs ideje – „hiszen még csak nyolcvan vagyok” –, de azért csalódásait törölte az emlékezetéből, régi sértettségeire pedig csak legyint, mert a dolog lényege mégiscsak az: utólag látunk mindent jól. És azt kívánja önmagának: irigyeljék még sokáig feneketlen jókedvéért.
Az író, kritikus, Széchenyi-díjas irodalomtörténész 89 éves korában hunyt el. Kilenc évvel ezelőtt, a nyolcvanadik születésnapjára írta meg portréját Karácsony Ágnes a 168 Órának, és most ennek az írásnak a fenti, szerkesztett változatával búcsúzunk tőle.
