Újabb einstand

Az Országgyűlés november 21-én 251 igen szavazattal, 102 nem ellenében elfogadta Navracsics Tibor javaslatát arról, hogy 2012. január 1-jével az állam átveszi a megyei önkormányzati intézmények vagyonát, a megyei közgyűléseknél eddig felhalmozódott mintegy 180 milliárdos adóssággal együtt. Orbán Viktor úgy találta indokolni, hogy a döntéssel a rendszerváltáskor elkövetett hibát javították ki, és ennek révén megakadályozható az adósság újratermelődése. Ehhez mellesleg még sebtében alkotmányt is módosítottak, kimondván: ezentúl törvény rendelkezhet arról, hogy a helyi önkormányzat tulajdona az államnak vagy más helyi önkormányzatnak ingyenesen átadható. Magyarán: a 180 milliárdos adósság átvállalásáért cserébe egész egyszerűen lenyúltak egy ezermilliárdos vagyont, és az eljárást törvényesítették a jövőre nézve is.

Azt persze mindenki tudja, hogy a megyei milyen kicsi tétel a helyi önkormányzatok tulajdonában lévő hatalmas ingatlan- és egyéb vagyoni állományhoz képest. Ezen az einstandszámlán már általános és középiskolák, a hozzájuk tartozó sportlétesítmények, a városi kórházak és kihelyezett intézményeik ezrei szerepelnek. Több ezer milliárd forinttal szemben az ellentételi oldalon pedig „mindössze” 1300 milliárdos adósság (a teljes államadósság kb. 7 százaléka). Minden jel arra mutat, hogy a kormány az új önkormányzati törvénnyel, a járások visszaállításával, a kistelepülések önkormányzatának összevonásával olyan lehetőséget épít ki magának, amellyel állami tulajdonba veheti ezeket az intézményeket.

Erre utal a kapkodva összeállított, még az új parlamenti gyakorlatban is példátlanul sekélyes, kidolgozatlan önkormányzati törvénytervezet. (A vita során hatszáz módosító indítványt nyújtottak be a képviselők!) „Egy kaotikus iromány, amelynek szinte minden második bekezdése után az áll, hogy a részletekről újabb törvények gondoskodnak – mondja Botka László, Szeged polgármestere, a törvény egyik ellenzéki vezérszónoka. – Minden egyes résztémáról süt, hogy semmit nem akar megoldani, mindent nyitva hagy. Egyben viszont következetes, a falvak és nagyobb települések önállóságának megfosztásában. A bürokrácia karcsúsítására hivatkozva akarják a kétezer főnél kisebb falvakat összevonni (például Vas megyében kétszáztizenhat településből kétszáz ilyen – a szerk. megjegyzése), közben ez a bürokrácia nem vész el, csak átalakul: átmegy a járási szintre. Ahol viszont már nem a helyi ügyeket jól ismerő választott tisztviselők, hanem a fentről érkező utasításokat végrehajtó kormányhivatalnokok fognak dönteni.”

A másik sarkalatos kérdésről, az iskolák állami kezelésbe való átvételéről azt mondta Botka: „Az elmúlt húsz évben az önkormányzatok hatalmas uniós pályázati összegekhez jutottak, amelyeknek az önrészét egyrészt maguk gazdálkodták ki, másrészt hiteleket vettek fel rá. Én viszont a mostani törvénytervezetben sehol nem látom azt a pénzt, amelyből ezeket fedezni fogják. Az iskolák fenntartása csak Szegeden évi 14 milliárdba kerül. Ezt miből fogják finanszírozni? Tállai András önkormányzati államtitkár úr azt mondta, az önkormányzatokkal, szakértőkkel való tíz hónapos egyeztetés után jött létre a törvénytervezet. Az eredmény láttán kár volt ennyit vesződni: egyszerűbb lett volna leporolni a ’71-es tanácstörvényt.”

Az új törvény irányvonala azért is bántó, mert mindeközben az európai közigazgatási, hatalommegosztási trendek éppen az ellenkező irányba mutatnak. A témában jártasok számára nem ismeretlen fogalom a Multi Level Government, tehát hogy a lehető legtöbb gazdasági, irányítási, szervezési feladatot helyi szinteken oldják meg, és a központi kormányzat ezt ösztönözze – pénzzel és jó szóval.

Hogy és miért jutottunk idáig? Gémesi György, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke szerint megbolygatnak egy nagyon is működőképes rendszert. „Az 1990-es önkormányzati törvény elosztotta a feladatköröket, hatásköröket és a forrásokat. El is indult a fejlődés, persze voltak hullámvölgyek, a 2002-es fellendülés is hamar amortizálódott. Amikor Kósa Lajos két éve a Parlament előtt tüntetett, ő is úgy gondolta, hogy a rendszer jó. Tény, hogy az önkormányzatoknak adósságállományuk van, és vitathatatlan, hogy ezen változtatni kell. De nem enynyire drasztikus eszközökkel, nem a hitelfelvételek és a kötvénykibocsátási lehetőségek durva megnyirbálásával. És nem a tanácsrendszer felé történő visszalépéssel. Az érdemi egyeztetés elmaradt, kicsit elbeszélgettek velünk, de a lényeges javaslatainkat nem emelték be a törvénybe. Hiába jeleztük, hogy a kis falvakban a hivatalok összevonása semmilyen anyagi hasznot nem hoz, miközben kifejezetten károsan hat. Derékba töri azokat a kistérségi fejlesztéseket, vállalkozásokat, amelyek önkormányzati irányítással kezdtek fejlődni az utóbbi időben.”

Az állampolgárok még nem érzik, mit is fog jelenteni a gyakorlatban az önigazgatási jog megnyirbálása, számukra az egész törvényvita csak hatalmi harcnak tűnik a központosítás és a decentralizáció mentén. Mert bizony arról is tudni lehet, hogy a kormány asztalán már ott fekszik a terv a parlamenti képviselői és polgármesteri funkciók összeférhetetlenségének kimondásáról. A nemrégiben, ellenzékiként még az összeférhetetlenséget harsányan elutasító Fidesz vezetősége kormányra kerülve hamar észrevette, mennyire terhes a frakción belüli erős polgármesteri lobbi. A módosító indítványok is azt mutatják, a választott vezetők a lehető legtöbbet akarnak kicsikarni a vitából, jogköreiket, ahol csak lehet, szélesíteni.

Szerettük volna a kormányoldalt is szembesíteni a törvénytervezet sarkalatos pontjaival, de a Belügyminisztérium sajtóosztályáról Takács Katalintól azt a tájékoztatást kaptuk, hogy sem a kidolgozást irányító Tállai államtitkár, sem más nem tud rendelkezésünkre állni a témában. Mindenesetre Pintér Sándor felszólalásaiból úgy tűnik, hogy a törvénytervezetért a személyes felelősséget vállaló belügyminisztert nemigen avatták be a részletekbe. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a törvény szellemiségével össze nem egyeztethető „önfenntartó önkormányzatok irányába való elmozdulásról” beszélt, és arról, hogy „szeretnék, ha az önkormányzatok nemcsak az ország által megtermelt javak szétosztásában vennének részt, ha azok a helyben megoldható gondokat állami támogatás helyett saját erőfeszítésből és kreativitással, a közösség erejével orvosolnák”.

És hogy az egyszerű ember is felfogja, mit is ért önfenntartáson és kreativitáson a belügyminiszter: „Eddig az volt, hogy sok feladathoz nem volt elég pénz. Most ezt megváltoztatjuk. Feladatorientáltan adjuk a pénzt. A településnek »ennyi« feladata van, ahhoz »ennyi« pénz jár. Aztán ezzel el is kell majd számolni. Ha az állam valamire pénzt ad, azt arra kell majd használni. Ez eddig nem volt így.”

Botka László és munkatársai a szegedi hivatalban sokáig próbálták kitalálni, mit is jelent pontosan ez a feladatfinanszírozás. „Végül a hetvennyolc éves Béla bácsihoz fordultunk, aki évtizedekig dolgozott a szegedi tanácson. Ő világosított fel, hogy ez már akkoriban is a következőket jelentette: felhívatták őket a pártbizottságba, megmondták, mennyi pénzt kapnak, ezzel be volt fejezve.”

A tervek szerint december 19-én zajlik majd a törvény végszavazása. Addig eldől, hogy a fontosabbnál fontosabb módosítások közül melyik találtatik könnyűnek, és melyik nem. A lényeg azonban már aligha változik: Magyarországon huszonegy év után súlyosan sérül az önkormányzatiság. Ügyeink intézésére „felmehetünk a járásba”, vállalkozásainkhoz hiába remélünk ösztönzést a polgármestertől, és állami iskolába járathatjuk a gyerekünket az új köznevelési irányelvek szellemében. Továbbá végigasszisztálhatjuk, ahogy fülkeforradalmunk zászlóvivői a háttérben azon dolgoznak, hogy betapaszthassák a költségvetési lyukakat.