„Úgy éri az embert, mint egy haslövés”

A kötet címadó kisregénye Hajnóczy legtöbbet emlegetett írása. Miért ez lett a legnépszerűbb műve? Milyen helyet foglal el az életműben A halál kilovagolt Perzsiából?

A Perzsia… kisregény, de nagy formátumú vállalkozás, amely lenyűgözte a közönséget a többféle olvasat lehetőségével. Ott az írás átforrósított tétje, ott egy fiatalember történetében a hetvenes évekből ismerős kallódó figura újrarajzolása, a lecsúszott polgári családok rehabilitációja, a konzumkultúra banalitása belemetszve a legmagasabb rendű irodalmi és történelmi hagyományokba. Naturalista is, misztikus is, ráadásul úgy tudta mindenki, hogy Péter a nagy Hajnóczy József leszármazottja (aki szerephez jut a műben). Az egyetlen pillanatba sűrített szerkezet is elvarázsolt. Ma ugyanúgy megkerülhetetlen érték, főmű, ha tetszik, de például a Temetés című elbeszélése viszi igazán tökélyre ezt a technikát.

Hajnóczy munkáiból több gyűjteményes kiadás is megjelent már. Mennyire tekinthető teljesnek az életmű feldolgozása?

Boldogan említem, hogy az utóbbi másfél évtizedben hihetetlenül megnőtt az irodalomtudomány érdeklődése, kutatók serege dolgozott és dolgozik az életművel, elsősorban a Cserjés Katalin vezette szegedi Hajnóczy-műhely, amely a hagyaték feldolgozását végzi. Több tanulmánykötet és hat szakmai konferencia fémjelzi a munkájukat, a hetediket épp néhány napja rendezték (online) Katalin és Hoványi Márton körültekintő előkészítésében, az ELTE TÓK Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke és a MűGond társaságában. A munka folytatódik, Hajnóczy életműve tipikusan olyan, amely befelé tágul.

Reményi József Tamás

Három gyűjteményes kötet jelent meg eddig. Az elsőt Mátis Lívia gondozta (már ő sincs köztünk) az író halála után egy évvel, 1982-ben. A következő, 1992–93-as, kétkötetes kiadást Líviával együtt csináltuk, benne már Az elkülönítő és néhány hagyatékban maradt vagy korábban politikai okból kiadhatatlan novellával, és utolsó, a halál előtti napokban megkezdett dráma, a Last train töredékével. Ez utóbbihoz viszont hadd fűzzem hozzá, hogy publikálása egy „összesben” inkább kegyeleti gesztus volt, mert azt vallom, hogy hagyatékból az életműbe sorolni valamit nagy felelősséggel jár. Nem biztos, hogy a kiadást maga a szerző vállalná – gyakran biztos, hogy nem –, ez egy kritikai kiadás feladata (lenne). A 2007-es harmadik gyűjtemény ezért lényegében egy érdekességgel bővült: Hajnóczy a későbbi Perzsiá…-nak több verzióját is (csaknem) készre írta, ilyen A szakács címet viselő prózafüzér. Nagyon izgalmas dolog, nem tudtam neki ellenállni.

Ennek fényében milyen jelentőséggel bír a most megjelent válogatáskötet, milyen megfontolás alapján kerültek bele a művek? És, bár mindenkinek más hiányzik egy válogatásból, számomra feltűnő az Embólia kisasszony című novella hiánya. Miért maradt ki a kötetből?

Sokakkal ellentétben a rövid történeteket, amelyek közé az Embólia kisasszony is tartozik, nem pusztán pálya végi kockázatoknak tartom, hisz jó néhány köztük műfajt radikalizáló-teremtő írás. De a válogatásban arányokat kellett tartani úgy, hogy Hajnóczy (ritkán méltatott) sokoldalúsága érvényesüljön. Ez a sokoldalúság a rövid történetek körében is jellemző, szerettem volna, ha egy profán ima (Rorate), egy klasszikus „egyperces” (Ösztönző elem), egy kollázsversként olvasható darab (A vese-szörp) vagy a természeti jelenségként működő humánkultúra kis himnusza (A latin betűk) is odaférne. És nagyon tudatos gesztusként zártam a kötetet A pad című remekléssel, amely az egész életművet bevilágító, lírai vallomás másfél könyvoldalon.

A kiadóval konzultálva a kötet élére emeltem a Perzsiá…-t és az azt mintegy továbbíró, futurisztikus Jézus menyasszonyát, amely ugyanakkor a test preparálásának, megnyúzásának szakszerű magnóelőadásával egy konkrét „tárgyat” helyez a fikcióba. Úgy éri az embert, mint egy haslövés. Aztán igyekeztem keresztmetszetet adni az életműről a hozzávetőleges időrendet kissé átmozgatva egymásra rímelő darabok esetében. Az én Hajnóczym ez, de nyugodt lelkiismerettel mondhatom: minden írás a legmagasabb szintjén jellemzi az írót.

Ugyanakkor, ha recenziót kéne írnom a válogatásról, biztosan föltenném a kérdést én is, miért maradt ki a kötetből az Embólia kisasszony.

Milyen irodalmi előképei voltak Hajnóczy prózájának?

Ha nevekben és motívumokban gondolkodunk, beláthatatlan a sor, oly sokfelől vette magához, akire-amire szüksége volt. Az alkohollal viaskodó nagy példák látásmódját (!) kamatoztatva ott találjuk az amerikai Malcolm Lowryt, Jack Londont vagy Cholnoky Lászlót, csatlakozik melléjük a perzsa Szadek Hedájat, de közvetlen kötődésként láthatjuk egy-egy írás mögött például Kavafiszt (A latin betűk) vagy legkézenfekvőbbként a lócsiszár tragédiáját megíró Kleistet (A fűtő). Vannak, akik csak átderengenek a távolból, mégsem véletlen, hogy Bulgakov regénye, A Mester és Margarita minuciózusan agyonjegyzetelve került elő Hajnóczy kusza és hányatott sorsú könyvtárából.

De feltétlenül beszélnünk kell a nem irodalmi indíttatásokról: új filmes irányzatokra, színházi törekvésekre, képző- és performer művészeti ösztönzésekre látunk példát a művekben lépten-nyomon.

Miként hat Hajnóczy művészete a jelenlegi magyar irodalomra? Egyáltalán tetten érhető az öröksége?

Ami az irodalmi hatást illeti, inkább úgy mondanám: újabb nemzedékek lelnek előképre Hajnóczy esztétikájában, a sokáig eltemettetésre ítélt neoavantgárd, a korábbi határain kívüllépő irodalom szemléletében. A kétezres évek úgynevezett poszthumanista tendenciái is óhatatlanul rokonítják, rokoníthatják magukat Hajnóczyval.

Ha Hajnóczy írásairól beszélünk, szinte megkerülhetetlen a szerzői életrajz, a korai és súlyos alkoholizmus. De vajon ennek ismerete nélkül is ugyanúgy értelmezhetők a művek? Milyen mértékben fonódik össze a Hajnóczy-recepcióban a szerző személyes sorsa az irodalmi teljesítménnyel?

Egyetlen fönnmaradt rádióbeszélgetésében Hajnóczyt arról faggatta a riporter, vajon milyen bohém szerzőnek lenni. Péter válasza: „Tudja, ki volt a bohém? A Zerkovitz.” De ezzel még csak egy önáltató kupléváltozatot utasíthatott el magától, kezdetben félrevezetően „ráolvasták” a kórtörténetet a művekre. Még a nagyszerű Balassa Péter is elvonóintézeti szociografikumnak látta az első kötet minimalista novelláit. A megszenvedett alapélményt összekeverni a megkomponált művekkel olyan, mintha, mondjuk, az Iskola a határon szerzőjét pedagógiai szakírónak neveznénk.

Hajnóczy művei nem fakultak, sőt, a reneszánszukat élik. Mert nem egy alkoholista naplói, hanem a személyiség autonómiájának és kálváriájának, a „mélységből kiáltok hozzád, Uram” létállapotának a lenyomatai.

1975-ben jelent meg az általad is említett, Az elkülönítő című szociográfiája, amely erős indulatokat váltott ki az akkori hatalomból, és a Magvető is csak több tíz évvel később jelentette meg a már elfogadott kéziratot. Mennyire volt Hajnóczy a cenzúra célkeresztjében?

Jó, hogy erről az alkohol kérdése után beszélünk: mára kristálytisztán látszik, mennyire alapélmény volt az is, amit Hajnóczy a szentgotthárdi elmeszociális otthonban tapasztalt, s aminek nyomán a jogfosztottság, a párialét, a szenvedés tehetetlen tudomásulvétele egész életművében foglalkoztatta A fűtőtől A padig. Az elkülönítő folyóiratközlése után a Valóság szerkesztőségét beperelték, de hat évvel később a – akkori szóhasználattal – „fiatalok” szociográfiáit egybegyűjtő, múlhatatlan érdemű Berkovits György (Lázár István társszerkesztésével) a Folyamatos jelen című antológiában is közölte – a 39 éves Hajnóczy a 40 éves Tar Sándor vagy a 46 éves Csalog Zsolt társaságában… Péter ekkor önálló könyvet állított össze, amelyben Az elkülönítőt annak elő- és utóéletével együtt mutatta volna be. Erre a kéziratra 1981-ben a Magvető igazgatója, Kardos György előleget adott, majd gondosan a fiókjába süllyesztette. Harminc évvel később a kiadó nagyon rokonszenves „kárpótlással” élt: a jog és irodalom határvidékének szenvedélyes kutatója, a fiatalon elhunyt (ugyancsak szegedi) Nagy Tamás jóvoltából napvilágot láthatott ez a munka is, Jelentések a süllyesztőből címmel.

Nem a klasszikus értelemben vett cenzúra volt a legelviselhetetlenebb (nem véletlenül követelte Eörsi István csak félig gúnyosan egy írókongresszuson, hogy inkább legyen tiszta cenzúra, mint a felőrlő machinációk), bár akadtak persze Hajnóczy pályáján is „esetek”. Az említett Ösztönző elem című írást tördeltben ki kellett vennünk a Mozgó Világ egyik lapszámából, mert, úgymond, sértette a nyomdász dolgozók önérzetét. Ez hazugság volt, mindenesetre legfelsőbb szintű politikai botrány lett belőle. Aztán „apróságok”: utalás Trianonra – kihúzva, A véradó egyik publikálásakor az orális szex – kihúzva. De ez sokakkal megtörtént. Abban a célkeresztben az ide-oda dobált írói sorsok, késleltetett, elfektetett kéziratok voltak. A Magvető például nemcsak az utolsó, hanem a legelső könyvét is elfogadta, majd elgáncsolta, így került A fűtő a Szépirodalmihoz. Ez a két kiadó pingpongozott sokáig sokakkal.

Épp harminc éve készült egy interjú Petri Györggyel, amelyben Hajnóczyról mesélt. Ebben két érdekes kijelentés is elhangzik. Egyfelől, hogy Hajnóczy egy regényen dolgozott a halála előtt. Erről mit lehet tudni?

Hajnóczy, más szerzőkhöz hasonlóan, sokféle kezdeményt melengetett magában (Martinovics Ignáctól a lelepleződő Kossuthon át több történelmi témával), de a hagyaték új nagypróza terveit nem őrzi. Forgatókönyvekben viszont vissza-visszatérően gondolkodott, a Perzsiá…-t is maga akarta filmre vinni, Mátis Lillában bízva, aki egyébként Péter elárvult (dolgozó)szobáját körbejárva nagyszerű kisfilmet forgatott In memoriam H. P. címmel.

Másfelől azt mondja Petri: „bár eléggé megviselt szervezetű ember volt, a halálát magát – az orvosi műhibán kívül – tulajdonképpen semmi nem indokolta”. Milyen orvosi műhibára utalhatott itt?

Hajnóczy 1981 forró augusztusában Balatonarácson időzött egy bérelt házban. De a forróságot 40 fokos láz is tetézte, a télinél nem kevésbé gyötrelmes nyári influenza láza. A felesége orvoshoz vitte, aki „ezt a gyanús küllemű”, nyilvánvaló alkoholistát nem vizsgálta ki rendesen, az alig működő szív ellenére egy szokványos recepttel elküldte. Ágnes elment a patikába, mire hazaért, Péter a halálán volt.

Az interjú a 168 Óra hetilap 2020. december 16-i számában jelent meg.