Tükörkép

Kávét készít, elbúgja közben, miként újrázta meg Nóra szerepét az életben. Nem is magánszám ez. Dialógus. Neki huszonhat éve ment a lecsóba, nekem tizenöt. Egyik sem volt rég. Másfelől ő elment, engem otthagytak. Nóra, Helmer, nyóckerületi bérház konyhája. Délelőtti terápia.

Színház.

Húsz volt a fia, amikor párjával szétmentek. Megsínylette a gyerek. Az sínyli meg mindig a szülők gyávaságait, gyerekségeit.

A gyerekkategória nem korkérdés. Takács Kati csak akkor nőtt fel, amikor öt éve gyors egymásutánban elveszítette édesanyját, édesapját. Azután bontotta ki szárnyait, de nem olyan svunggal, ahogyan – ha az kell – a színpadon tudja. Persze színpadi Nórája sem volt sasröptű, csak sorsára ráeszmélő, hétköznapi asszony. Tipegésre termett madár. Tükröt tartott a szerepben, évekkel később maga is belenézett.

Egy éve él fiával saját, tágas lakásban. Az előző három éve bérkérókban telt. Kolléganője biztatta: kell egy saját, ha hitelből, akkor abból. Belement, de ha a srác elmegy, kisebbre cseréli a lakást. Elbúgja ezt is.

Amúgy sokszínű a búgás. Érzéki, szép, férfifülnek nagyon.

Leánykorában leszorított, torkába rejtett hangja volt. Nem ok nélkül.

Ötéves volt, amikor 1956 januárjában édesapjával, akinek szabóműhelye volt a Váci utca 25.-ben, és édesanyjával, aki édesanya volt, és feleség, okos, ám félszeg asszony, árvasága okán lefojtott félelmekkel – nekivágtak a határnak. Kicsit későn. Emlékszik egy erdészház sötét szobájára, ahol más menekülőkkel szorongtak. A felnőttek keze a gyerekek száján, jött az őrjárat, egy nyikk, és kész. Nem volt nyikk, aztán a határőr meg már kedves, de rendíthetetlen.

A kislány kérlelte, engedné át őket. Mosolyogva mondta a katona: mindünket agyonlőnének.

Kati apja nem lett londoni szabó. Maradt a pesti maszeklét, ahogy azt akkoriban becsülték: „sehogyan sem.” Azért nagyon boldog gyerekkora volt Katinak, csak kicsit torokhangú.
A suliban figyelte a szavalókat, gondolta, ez neki is menne. A közgazdasági középiskolában – apja ötlete volt – nyert szavalóversenyt, került kerületi művház színjátszóihoz, majd a Szkénébe. Ott tanulta meg: nemcsak a játék, a csapat a fontos, hanem a beszélgetések. Erkölcsről, életről, halálról.

Ma is az ilyen helyzeteket keresi.

A színire csak két év után mert jelentkezni. Két ktsz-ben könyvelt a Szkéné mellett. Az egyikben csupa nő volt, a másikban rajta és egy idős asszonyon kívül csupa férfi. Nagy iskola volt, egyesek egészen az alapokról kezdték. Horvai István tanácsolta például: amit növendékei a férfi-nő viszonylatban elmulasztottak, mielőbb pótolják. Anélkül nem lesz színész senkiből.

Horvait egyéb pedagógiája okán „lélekgyilkosnak” nevezték. De akit leölt, azt újrateremtette. Keményebbnek, ütésállóbbnak. Alkalmasnak a szakma iránti alázatra. A főiskolán Horvai és tanársegédje, Kapás Dezső leckéiből – mások mellett – Gálffi László, Hegedűs D. Géza, Téry Sándor, Egri Kati, Hűvösvölgyi Ildikó részesült. Lehetetlen vörös haja és elfuserált lábai miatt viszont csak Takács volt szekírozva. Alighanem bejöhetett kicsit a mesternek, aki ekként kompenzált, regulázott.

Közbevetőleg: naná, hogy bejöhetett. Nem tudtam levenni a szemem a virgácsairól, amikor tizenakárhány évesen ott lehettem mellette epizodistaként a – Csáth Géza darabjából készült – Horváthék című tévéjátékban. Illetve le tudtam venni. Amikor játszani kezdett. Gesztusaival, szeme villanásával, iskolázott hangjának árnyalataival sokat megtanított egy kamasznak arról: mi a nő. Sőt, arról: milyen a nő, ha rájön a mehetnék. Bár utóbbi felismeréshez a kiskamasznak fel kellett nőnie. Sok év távlatából: Horváthnéja éppúgy példa – vagy inkább támaszték, amikor reng a föld –, mint sokat emlegetett Nórája. Nézőként mondva: például ezért éri meg színésznek lenni. Hátha nem tudja. Bár biztos tudja.
Takács Kati a Nórát, a Phaedrát, Anna Kareninát és Botho Strauss Az idő és a szoba című darabjának Marie Steuberét szokta említeni fontos szerepei között. A többit, Horváthnét és nagyjából a kortárs és a világirodalom legfontosabb figuráit csak az egyebek mellett. Ő tudja.

Gyorsan fut át a vidéki éveken. Veszprém, Debrecen, Szolnok. Szellemi partner mindig akadt – intellektuális, kérdező színésznő, vagyis önveszélyes fajta –, akivel jókat lehetett beszélgetni. Dolgozni? Az más tészta. Ismert rendezőt, akinek erős tehetségét győzte le önnön lustasága.

Tíz év vidéki lét után, harmincnégy évesen inkább az anyaságot választja. Hanem amikor értesül róla, hogy Bálint András – akivel közös munka során kedvelték meg egymást – eséllyel pályázik az Irodalmi Színpad igazgatói posztjára, a telefon után nyúl. Egy telefonfülkében a János Kórház előtt, esős estén. Bálint azt mondja: Taki az első, aki megkereste, le van szerződtetve.

Takács Kati nyolc évet töltött az Irodalmiból Radnóti Színpaddá avanzsált színháznál. Valló Péter személyében megtalálta a rendezőjét. Ma már tudja, őt vezetni kell, de nem mindegy, ki teszi. Valló speciel tudta, tudja, hogyan kell csinálni. Iróniával, ésszel.

Takács Kati a Radnótiban eljátssza legfontosabbnak ítélt szerepeit. Majd, mintha mágnes vonzaná – túl a negyvenen –, átmegy Székely Gáborhoz, az alakuló Új Színházba. Székellyel egyszer dolgozott addig, villanásnyi időt, amikor a rendező „helyre tett” egy másik kolléga által elbaltázott produkciót. Mégis, mint a mágnes.

Az Új Színházban egyetlen, Székely Gábor rendezte produkcióban sem játszott. Bálint András és Valló Péter pedig – ha átmenetileg is – megsértődött rá.

Takács Kati mégis úgy emlékszik: a Székely vezette csapat – csapat volt. Meg aztán: nincs kis szerep, csak rossz színész. Élet, halál, erkölcs kérdéseire kisebb karakterekben is rá lehet kérdezni. Különben is: negyvenen túl nincs könnyű helyzete a színésznőnek. Az a várakozás időszaka, amíg beleöregszik a nagy női után az „anyaszerepekbe”. Takács Katiról szokták mondani: különleges drámai ereje van. Hát jó a humora is.

Esküszik: könyvben írja majd meg azt a villanásnyi időt – négy évet –, amelyet Székely Gábor vezetése alatt töltött az Új Színházban. Csodáival, kétségeivel és azzal a kiábrándító pillanattal, amikor egy dilettáns hivatalnok egyetlen tollvonással megszüntette a műhelyt.

Miért maradt?

Megalkuvásból. Pénzért. Ahogy sokan tesszük.

Megalkuvás az is, hogy többet nem mond erről. Õ állítja, nem én. Annyit tesz csak hozzá: megfizette az árát. Ahogyan sokan fizetjük.
Ennyit a passzívumról.

Aktívum? Sok rendezővel dolgozhatott az új vezetés alatt. Hagyták, hogy jártassa a száját. Az jó, kijön a gőz. Az igazság. Bár ma már tudja: sokféle igazság van. Állítólag.

Márta Istvánnal, az új direktorral lassan barátkoztak össze, de összebarátkoztak.

Mi van még? Most például Sírpiknik a Tháliában. Kollégája, Koós Olga kérdezte tőle: „Phaedra, Phaedra, mit csinálsz te egy bulvárban?”
Ami azt illeti: élvezkedik. Jó csapat, ízléssel készült előadás, „megy velük” a közönség. Ezt majd hoszszabb távon, új formációban is gyakorolná még.

Lenne kedve tanítani is. Annyi mindent kipróbálna. Megtalálna önmagában ezt-azt. Talán úgy lenne legegyszerűbb, ha nem volna egyedül. Az örömöt nemcsak a fiával osztaná meg. A bánat, a baj oké, azzal elvan magában is az ember.

Csészék a mosogatóba. Kikísér az ajtóig, idézzük még kicsit a közös radnótis éveket. Anyám asszisztens volt ott, művészeti titkár. Katinak a Kun Magda fia vagyok, nem az apámé. Mondom, Kun Magda fia is betöltötte már a negyvenötöt. Méricskél erre. Azt búgja, nincs is sok közöttünk. Méricskél tovább, somolyog. Játszik. Egy nagy színésznő a pesti bérház gangján.