Tordy Géza titkai

Három éve választották be a Halhatatlanok Társulatába. Idén májusban volt hetvenéves, majd a nemzet színésze lett. Múlik szépen az idő.

Nem tudom, miből mennyi maradt még. De az adható kitüntetések sorának végére értem.

Édesapám gyorsan és kedvesen gratulált? Őt tartották címlapokon nagy esélyesnek a nemzet színésze címre.

Hamar hívott, igazi úriember. A sajtó részéről viszont elég gusztustalan, hogy találgatnak. Amúgy nagyon nehéz kérdés, kinek melyik színész tetszik, kit helyez előrébb a kedvencek listáján. Én is úgy vagyok vele: látok két gyönyörű, egyformán tehetséges színésznőt, de az egyikükre mégiscsak jobban „gerjedek”.

Ez esetben olyan voksolók „gerjedtek” önre, mint – például – Törőcsik Mari, Psota Irén, Berek Kati vagy éppen Garas Dezső, Kállai Ferenc, Avar István.

Jóleső érzés, megtisztelő. De nem tudhatom, kinél voltam biztos befutó. Egyelőre élvezni akarom a helyzetet. A pletykák úgyis utolérnek.

Politikusok gratuláltak?

Három nappal a kitüntetés után jöttem Tihanyba. Addig csak Navracsics Tibortól kaptam dísztáviratot. Szanyi Tibor pedig felhívott, vele baráti a kapcsolat. Lehet, a pesti lakásban már halomban állnak a politikusok üdvözletei. Mindenesetre a Kádár-rendszerben rögtön jöttek volna a köszöntések az összes minisztertől.

Azok szerették magukat művészekkel hitelesíteni. Büszkélkedhettek: ismerik, köszöntik a népszerű alkotókat.

És jártak színházba! Szemben a maiak többségével. Annak idején tagja voltam a Színházművészeti Szövetség elnökségének. Jöttünk ki egyszer a Gorkij fasori székház üléséről – már 1989-ben jártunk, túl voltunk „mindenen” –, amikor Vámos László rendező odabiccentett egy beugróra az egyik folyosón, s kajánul megjegyezte: „Figyeld meg, Aczélnak itt egyszer bronz mellszobra lesz.” Ma már nem mosolyognék a tréfán. Konzervatív emberként is úgy látom: Aczél idejében nagyobb hangsúly volt a kultúrán, mint mostanában. De gyorsan hozzáteszem: már semmilyen szövetségnek nem vagyok a tagja, és utálom a politikát. Ne is beszéljünk róla.

A család mit szól az elismeréshez?

Apám, anyám örültek volna. A gyerekeim is örülnek a maguk módján.
A két lányom egyike kissé sznob, a másik igazi entellektüel, a fiam őrült zárkózott. A menyem kedves volt, a vejem mértéktartó. Nálunk családi ünnepeken sincs nagy hejehuja.

Unokája van?

Kétszeres nagyapa vagyok.

Elméleti vagy gyakorló?

Annyiban elméleti, hogy babányi gyerekekkel még nem igazán tudok mit kezdeni. Az a jó, amikor már kezdenek beszélni, lehet tanítgatni őket.

Gyerekei kapcsán mondta a múltkor: rendre az agyukra megy, mert meg akarja nekik magyarázni az életet.

Nem fogadják meg a tanácsot, de muszáj próbálkozni. A fiammal igazi bizalmi kapcsolatba kerültem. Ő az elsőszülött, az egyetlen, aki hivatalos házasságból született, ami jó öreg konzervatívként valamiképpen fontos nekem. Csöndes, furcsa, zárkózott ember. Harmincnégy éves, apám és orvos öcsém „vonala”. Én nagyon bízom benne, megosztom vele a titkaim.

Van belőlük felfedhető?

Próbálom rávezetni őt, miként kellene szeretetben összefogni, terelgetni lánytestvéreit, ha már nem leszek. Három anyától vannak, ami óhatatlan konfliktusforrás. Jó volna, ha békében osztanák el azt a három forint húszat, ami marad majd utánam.

Úgy beszél, mint egy olyan apa, aki nem ment rendre a gyerekei agyára.

Csak ezen lovagol. Freudi oka lehet. Azért mentem a gyerekeim agyára, mert a korom és tapasztalataim okán próbáltam megóvni őket kudarcoktól, sérülésektől. Persze nem figyelnek, ami rosszulesik, s baromira megsértődöm. De akkor visszagondolok arra, hogyan beszéltem én az apámmal, nagyszüleimmel. Ők is a biztonság kupoláját vonták volna fölém, de magam is pimasz voltam, figyelmetlen, hálátlan. Ez az élet rendje. A szülők barátaira, más felnőttekre jobban figyel az ember. Egyik, velem egykorú unokatestvérem mesélte: csodálatos beszélgetései voltak az édesapámmal. Mi a helyzet velem? Apám mindig próbált velem szót váltani, de ritkán sikerült.
A halála előtti őszön azt mondta: „Gyere le, fiam, a Thökölybe, én iszom egy málnát – ő sosem fogyasztott alkoholt –, te sörözöl, beszélgessünk egy kicsit.” Nős voltam már, jól futott a pályám, tele voltam munkával, s hárítottam a kérést. Úgy halt meg, hogy ez a beszélgetés is kimaradt. Biztos nem mózesi törvényeket akart velem megosztani, de talán valami személyeset, fontosat. Pofon tudnám vágni magam, amiért panaszkodni merek a nálam sokkal jobb gyerekeimre.

Saját apámnak mondtam már: ne magyarázz, inkább játssz, hiszen színész vagy. Kapott hasonló pimaszságot a gyerekeitől?

Na, ezért ők kapnának pofont. De azt hiszem, ilyen „beszólásokhoz” kell némi színészvér. Az én gyerekeimbe az nem ment tovább, édesen civilek. Hála az Istennek!

Mitől lett jó konzervatív? Sikerei javát a Kádár-korban élte meg. Nem volt tiltólistán.

Bonyolultan vagyok konzervatív. Életem nagy szomorúsága, hogy nem járhattam a piaristákhoz. Tízévesen felvettek ugyan, de aztán – mivel már államosítva volt az oktatás – átirányítottak a tanárképző gyakorlóiskolájába, amely teljesen a szovjet rendszer szerint működött. Öcsém viszont a piaristáknál végzett, érettségi után mindjárt be is került az orvosira. Láttam a különbséget a két metódus között.
A piaristák évszázados hagyományokra alapoztak. Nagy tanító rend. Nem az a fontos, hogy katolikus gimnázium, hanem az: tradicionálisan őriz egy értékrendet. Hasonlóan más egyházak iskoláihoz. Ha én is ilyenbe járok, százszor olvasottabb vagyok, legalább három nyelvet beszélek, mert rendszerességhez szoktatnak. Ez kimaradt az életemből, ettől néha bunkónak érzem magam. Ami persze túlzás. Konzervativizmusom része az is: idegesít az összevisszaság, a nyegleség, modortalanság. A liberális világ szabadossága. Nem tagadom, rendpárti vagyok, miközben a tisztes szabadság tisztelője.

Hívő?

Szeretnék az lenni, de már nem vagyok. Hatalmas teológiai ismeret kellene hozzá, vagy valami olyan elfogultság, ami hiányzik belőlem.

Párkapcsolatainak befuccsolása koptatott a hitén?

Az embernek eszébe jut: miért nem segített az Isten, hogy legalább az egyik kapcsolat sikeres lett volna. De ezen persze nem bukhat el a dolog. Az istenhit, annak elveszítése mélyebb, bensőségesebb ügy.

És mi a színház?

Olyan, mint az építészet. Van benne képzőművészet, költészet, dallam a formákban, minden. Csak a színház kicsit hitványabb, mert mulandóbb. Amikor rendezek, nagyon fontos számomra, hogyan néz ki a színpad. Fénnyel, díszletekkel, jelmezekkel is lehet festeni. Persze ez komoly, nagy művek esetében igazán fontos, amikor az életről akarok elmesélni valamit.

Gyermekei nem lettek színházrajongók. A közönség mellett ki az, akinek megéri mesélni, akivel jó megosztani a sikert?

Önmagam miatt fontos az egész. Nincs mit szégyellni rajta.

Hetvenévesen is van még „spila” az emberben?

Bennem igen. Most is készülök egy fontos rendezésre: Hárman a padon – Vári Évával, Tahi Tóth Lászlóval, Szilágyi Tiborral. Persze a Budapesti Kamarában kerül színre. Máshová nem engednek be, nem hívnak.

Miért nem?

Meg sem nézik a rendezéseimet. Mindegy, attól még irgalmatlan jó buli ez a „színjátszó kör”.

Bulizzon sokáig. De évei szerint annyi, amennyi. Nem cifrázom: gondol néha az elmúlásra?

Átestem infarktuson, voltam közel a halálhoz. Édesanyámat, édesapámat is az vitte el. De amikor az intenzív osztályon feküdtem, akkor sem volt bennem semmi ijedtség. Igyekeztem nem felfogni a dolog súlyát. Ma is így vagyok ezzel. Miközben tudom: bármikor vége lehet. Ha rám tör a depresszió, akkor persze másként látom. De az jön, megy, többet van távol. Tulajdonképpen mulatságos az emberi lét. Unokáimat karomba fogva úgy érzem, a gyerekeim is csak tegnap voltak csecsemők. Hetven év úgy megy el, mint egy pillanat.

Fatalista?

Az azért nem. A nemzet színésze cím némi anyagi könnyebbséget is hoz, jó lenne minél tovább élvezni. Csak hát, infarktus után, értágító stenttel a szívemben ez többesélyes dolog. Fel is hívtam az orvosom: mondja meg őszintén, mennyi ideig lehet elélni egy ilyen micsodával a szívben. A doki – cinikus, negyvenes, jópofa pali – azt felelte: halálom napjáig. Nekem ez annyira tetszett. Most is megnevettet.