Tíz kockacukor

Ha behunynám a szemem, az oszlopok szürkék lennének és eltűnne a szószék faborítása. Helyén csupasz betonlépcső lenne, ülnék ott riadt kisfiúként, és egy fityulás, pelerines asszony – talán konyhai kisegítő vagy a beavatottak egyike – kenné nekem a margarinos kenyeret. Mintha azt mondaná, hogy este lesz pirított gríz, kérdezné, hogy szeretem-e, én bólintanék, pedig nem szeretem, de hát éhező gyerek ilyenkor mindenre bólint. Ha behunynám a szemem, feküdnék a többi gyerekkel együtt a hatalmas ablakok alatt, a csupasz kőre kiterített pokrócokon, a dermesztő hidegben takarók lennének rajtam, és a takarók alatt is a sötétkék télikabát (aranyozott fémgombokon hajóhorgony domborítás), fejemen a pilótasapkát utánzó gyereksapka, amelynek fülei az áll alatt összekapcsolhatók. Repülőgép zúg a Duna felől, robbanás hangja a Pozsonyi útról, és egyszer csak az egyik hatalmas üvegablakot bedönti a légnyomás. Sikítás, futkosás, rémült felnőttek kapják fel a gyerekeket, vér, füst, szirénahang, ordítás: a pincébe, a pincébe, mindenki a pincébe!

Egyetlen tempót kések, amikor mindenki föláll. Feleségem mutatja, melyik zsoltár következik. Most már végképp nem figyelek, csak a váratlan vízión tűnődöm: mióta visszaköltöztünk a pesti oldalra, ebben a templomban keressük az Isten közelségét, miért csak most hívta elő az emlékezet? Miért ilyen élesen? Miért ilyen valóságosan? Lehet, hogy el akartam felejteni?

Állampénztári főigazgató nagyapámat még akkor is méltóságos úrnak hívták a házban, amikor már tudható volt, hogy néhány nap múlva a Klauzál téren lesz kijelölt lakhelyünk, és ott szegény már minden lesz, csak nem méltóságos úr. Nagyapám akkor már sárga csillaggal sem mert kimenni az utcára, mindent a lánya intézett, vagyis az anyám. Aki hamis papírokkal, csillag nélkül közlekedett. Bátor volt, szép, szőke, magabiztos, és olyan lekezelően tudott beszélni a biztos úrral, amikor belekeveredett valamilyen razziába, hogy az sűrű szalutálgatások és nagy bokacsattogtatások mellett igazította útba a keresztény, magyar úriasszonyt, aki azt állította, hogy a Teréz-templomba igyekszik, katolikus szentmisére.

– Alázatos szolgája, méltóságos úr – vigyorgott a szemben lévő ház légópincéjének a parancsnoka a nagyapámra, aki a házmester segítségével saját kezűleg hordta le a negyedikről az engedélyezett súlyú bőröndöket, az ágyneműt, belevarrva két Napóleon-arany, egy dupla fedelű Doxa zsebóra, egy monogramozott pecsétgyűrű. Stráfkocsira emelt néhány edényt, egy ezüst gyertyatartót és néhai nagyanyám bekeretezett, falról leemelt, színezett fényképét.

– Ducika nagyságos asszony? – érdeklődött a légóparancsnok, és közben szembe fújta a cigaretta füstöt.
– Még fönt van a gyerekkel, mindjárt jönnek – hazudta halkan a nagyapám. Tudta, hogy anyám már csak egyedül sírdogál fönn a negyediken, engem hajnalban felöltöztetett és elvitt valahova. Az apjának se mondta meg, hogy hova, csak azt hajtogatta: – Nem, nem menhely, menedék.

Mikor fölöltöztetett és rám adta a sötétkék télikabátot, mindkét zsebébe kockacukrokat tett. Tíz darabot. Leguggolt hozzám az előszobában, közelebb húzott magához, és azt mondta: – Ebből csak akkor egyél, ha már nagyon-nagyon éhes vagy. És mindig csak egyet. Ha megint nagyon-nagyon éhes leszel, akkor megint egyet. Hallgattam. Kicsit megrázott, és újra kérdezte: – Érted? Sírni kezdtem. Anyám félt, hogy nagyapám kijön a hálószobából, kézen fogott, és halkan betette maga mögött a bejárati ajtót.

Nem tudom, hány nappal, hány héttel később anyám kiszökött a körbedeszkázott Klauzál térről. Azt sem tudom, hogyan jutott el a menedéknek nevezett helyre, ahol – mint évekkel később mesélte – tébolyultan kezdett keresni a teremben, amelynek akkor már több ablaka hiányzott, gyerekek, felnőttek bújtak össze az oszlopok alatt, besüvített a szél és hullámokban hordta odébb az üvegszilánkokat.

A pincében végre rám talált. Először nem ismertem rá, nem voltam egészen magamnál. Az ölébe vett, úgy cipelt ki a romos Pozsonyi útra. Belenyúlt a télikabátom zsebébe. Egy kockacukor maradt benne.

Azt a templomot hetvenöt évvel ezelőtt építették. Az a templom a vérzivataros időkben nem csupán Isten háza volt, hanem az üldözött zsidók menedéke. Erről is szólt az ünnepi istentiszteleten Bogárdi Szabó István püspök és Berkesi Gábor, a gyülekezet lelkésze. Ez annak a napnak a délelőttjén történt, amikor este a Nyugatinál meggyújtották a hanuka ünnepének első gyertyáját.

Szeretem, ha véletlenül egybeesnek a zsidó és a református ünnepek. Szeretem, hogy annak a Pozsonyi úti templomnak az a neve: a Hálaadás temploma. Lehet, hogy ezzel az írással nekik tartozom. És az én bátor, fiatal anyám emlékének. Talán jó lenne megköszönni végre azt a tíz kockacukrot is, amelyet annak idején a zsebeimbe gyömöszölt.