Titkok és vallomások

– Nemrég visszabújhatott Gandalf, a bölcs varázsló szerepébe. Már készül a kétrészes film A Gyűrűk ura előzménykötetéből, a Hobbitból. Tolkiennek ezt a művét is Peter Jackson rendezi, aki Facebook-oldalán videoblogot vezet a forgatásról.

– Peter különc figura. Tolkien világát saját magának is megteremtette házának pincéjében. Amikor nála jártam, lekísért oda, huncutul kuncogott, nekikönyökölt az egyik falnak, amire az kinyílt. Aztán műpatkányok és műcsontvázak között kalauzolt, horrorzene szólt, szörnyű volt. Majd megláttam a filmből ismert ajtót, s mögötte feltárult Hobbit-falva, Zsákos Bilbó háza. Csodás hely a föld alatt. Ott töltöttem egy éjszakát.

– Úgy tűnik, a brit színészeknek az utóbbi időben bérelt helyük van a hollywoodi fantasy szuperprodukciókban, legyen az a Harry Potter, a Gyűrűk ura, az X-Men, a Narnia vagy az Arany iránytű. Élvezik a természetfeletti hókuszpókuszt?

– Patrick Stewart kifejezetten büszke volt arra, hogy az X-Men folytatásába őt is beleírták. Nem mintha olyan sok feladata lett volna benne! De hát én is nagyon szerettem játszani az X-Menben vagy A Gyűrűk urában.

– Pedig alapvetően mégiscsak drámai színész. Shakespeare-hősök – Rómeó, Hamlet, II. Richárd, Macbeth, III. Richárd, Lear király – legendás megformálója színpadon és tévéjátékban. Miközben azért komédiázni is szeret. Sőt, parodizálta Maggie Smith Oscar-díjas brit színésznőt a Saturday Night Live Show kabaréműsorban.

– Úgy öltöztem fel, mintha Maggie egyik filmjéből, a Gosford parkból léptem volna ki. Valószínűleg minden brit színésznek megvan a maga Maggie Smith-paródiája. Az enyém nem tartozik a legjobbak közé. Még Michael, a National Theatre jegypénztárosa is jobban csinálja. Zseniális utánzó. Judi Dench hanghordozását is képes visszaadni. Pedig egyáltalán nem könnyű. Különben színpadon játszottam én már mindent, szerepeltem bohózatban, pantomimeztem is.

– Legutóbb Beckett Godot-ra várva abszurdjában alakította Estragont. Vladimirt Patrick Stewart játszotta.

– Beckett műve is humoros. De én még a Hamletben is találok mulatságos helyzeteket. Hiszen ha az emberi természetet vizsgáljuk – és a színész mindig ezt teszi –, előbb-utóbb úgyis kiütközik a dolgok humoros oldala is. Tudja, rengetegszer kérdezik tőlem, milyen metódussal dolgozom. Kénytelen vagyok szabadkozni: nincsenek különleges módszereim. Ha valaki más bőrébe akarunk bújni, meg kell tanulnunk őt, miként mozog, hogyan tartja a fejét, hogyan gesztikulál. Erre való a próbafolyamat.

– Meryl Streep mesélte nekem, ő követni szokta az utcán az embereket, elles tőlük mozdulatokat, viselkedésformákat.

– Én is. De hát mindannyian színészek vagyunk! Gondoljon csak bele: egész életünket azzal töltjük, hogy próbáljuk megismerni a másikat, akár a testbeszédéből következtetni arra, mi zajlik benne, lelke mélyén. És milyen sokszor tévedünk a másik megítélésében! Mert az emberek gyakran leplezik való énjüket. Csak akkor juthatunk közelebb bárkihez is, s találhatunk rá az igazságára, amikor az illető megfeledkezik a külvilágnak játszott szerepéről, amikor önfeledten magát adja.

– Miként jutott el a coming outig, hogy a világ elé tárja másságát 1988-ban, 49 évesen?

– Voltak, akik ezt akkor nagyon merész tettnek értékelték. Nekem nem tűnt annak. Egyszerűen csak helyénvalónak. Én még úgy nőttem föl, hogy a homoszexuálisoknak titkos életet kellett élniük. Szörnyű a leplezés. Hazug és elviselhetetlen. Persze a nyomtatott sajtó is ludas volt az elkendőzésben. Kollégám, Simon Callow – olyan filmekben játszott, mint a Szerelmes Shakespeare vagy a Négy esküvő, egy temetés – éveken át minden egyes interjújában elmondta, hogy ő meleg. Csakhogy ezt a szerkesztők mindig gondosan kihúzták a közölt anyagból. Úgy érezték, ez a legszörnyűbb dolog, ami valakiről nyomtatásban megjelenhet. Azzal, hogy a szexuális identitásomat nyilvánosan megvallottam, ösztönözni akartam a melegtársadalmat. Az őszinte nyílt vállalással nemcsak önmagunkat szabadítjuk föl, hanem azokat a hetero családtagjainkat, barátainkat is, akik velünk együtt viselték kényszerű hallgatásunk terheit.

– Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök épp ’88-ban tiltotta meg rendeletben – ez volt a nevezetes 28-as cikkely – a nyilvános beszédet a homoszexualitásról. Ön aztán mégis elfogadta a lovagi címet, amelyre a Vaslady terjesztette fel.

– Már korábban is számos meleg művészt ütöttek lovaggá, ám közülük csak Angus Wilson regényíró vállalta nyíltan a másságát. Amúgy személy szerint Thatcher sokkal többet tett a 28-as cikkely elfogadtatásáért, mint két évvel később az én felterjesztésemért. De ez volt miniszterelnökként az utolsó megnyilvánulása. Párizsban turnéztam akkor, éppen reggeliztem a hotelszobámban, néztem a tévét, amely élő adásban mutatta a Downing Street 10-et: kamerák várták, hogy Thatcher végleg elhagyja a miniszterelnöki rezidenciát. Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom: a Downing Streetről hívtak, s lovagi címet ajánlottak. Több barátom árulásnak tartotta, hogy elfogadtam. Pedig tévedtek. Tisztán politikai megfontolásból döntöttem így: gesztusértékűnek véltem a dolgot, és reményteli üzenetnek, hogy végre valami pozitív elmozdulás történhet a közéletben a melegek megítélésében.

– Mindenesetre azóta a melegjogi mozgalom egyik élharcosa a világban.

– Meggyőződésem: a hírnév társadalmi szerepvállalásra is kötelez. Engem arra, hogy részt vegyek a melegjogi politikában. Keményen lobbiztam Nelson Mandelánál, hogy a dél-afrikai alkotmány ne csak a faj- és bőrszín miatti diszkriminációt, hanem a szexuális alapú megkülönböztetést is tiltsa. Mandela egyetértett velem. Ez a világ egyetlen nemzeti alkotmánya, amelyben szerepel ilyen kitétel.

– Nem tartott attól, ha másságát a nyilvánosság elé tárja, annak kárát láthatja a karrierje? Például Rupert Everett – az Idegenek Velencében vagy az Álljon meg a nászmenet! egyik főszereplője – azt nyilatkozta: ő azért nem játszhatta el a 007-es ügynököt, mert bevallotta, hogy homoszexuális.

– Vajon valóban ez lehetett az ok az ő esetében? Nem tudom. Én csak egyetlen olyan szerepről tudok, amelytől a homoszexualitásom miatt estem el. Sam Spiegel, az Arábiai Lawrence, a Híd a Kwai folyón és a Rakparton háromszoros Oscar-díjas producere éppen Harold Pinter Árulásának a filmváltozatára készült a nyolcvanas évek elején. Meghívott magához. És valahogy rákérdezett a feleségemre. Én simán odaböktem: „Ó, dehogyis, nekem nincs feleségem, én meleg vagyok!” Elég hamar ajtót mutattak nekem. Harold Pinter is jelen volt a beszélgetésen, és később szégyenkezve vallotta be: tényleg ezért nem játszhattam a filmben, bár neki ebbe nem volt beleszólása. Utólag is azt mondom: semmi nem éri meg, hogy hazudjunk magunkról.