Tisztességesnek lenni, amíg vagyunk – Háy János: A vers szabadságfoka a legnagyobb

– Az öregtó felé könyvbemutatóján azt mondta: a vers az ön számára a legfontosabb műfaj. Mégis hét év után jelentkezett új lírai kötettel. Ritkán jön az ihlet?

– A legtöbb ihletettséget kívánó műfaj a vers. Kosztolányi szerint verset írni ünnepnap, prózát írni hétköznap. Az ihlet olyan öntörvényű paripa, amelyet valójában nem vagy alig lehet betörni. Egyszer csak jön, és ömlik a vers, néha több is egymás után, aztán elapad. Hogy miféle konstellációktól függ, megfejthetetlen. Annyi biztos: a vershez piszok sok idő kell, s amikor „leuralnak” a privát érzelmeid, a fájdalom, a gyász vagy a kicsattanó boldogság, akkor tudsz a legkevésbé önmagadból kifelé dolgozni. Minden művészi alkotás alapja az eltávolítás, és amíg az érzelmeid foglya vagy, ez nem működik.

– Említette azt is: mindazt, amit az irodalomról tud, a versekből tanulta meg.

– Sosem untam verset olvasni. Rövid is, és nagy teret enged a róla való gondolkodásnak. Minden kezdő prózaírót, a tanítványaimat is, akiknek szépírást tanítok, arra biztatok: tanulmányozzák a verset. Rövidségük okán sokkal könnyebb átlátni, miként épül fel egy irodalmi szöveg struktúrája, mint akár egy nagyregény, mondjuk, az Anna Karenina esetében. A vers lényege, hogy minél nagyobb világegységet minél kisebb nyelvi alakban mutasson fel. Meg lehet tanulni belőle a tömörítést, és nem utolsósorban javítja a hallásunkat, a ritmikai érzékünket. Egy írás lehet bármilyen okos is, ha nincs akusztikus építménye, nem irodalom, csak szecska. A költészetben a szavak megőrzik és egyben elhagyják szokványos, egyértelmű jelentésüket. Épp ezért a vers szabadságfoka a legnagyobb. Persze ha a versben a szóképek és metaforák hamisak, összeomlik az egész.

Fotók: Kovalovszky Dániel

– A költészetről vallott nézetei ­miatt nemegyszer került konfliktusba. Például annak idején a gimnáziumban magyarból meg is buktatták. Miért?

–Ebben valószínűleg benne volt a ka­­maszkor nagyképűsége és hogy mindenben radikális akartam lenni. Mindent vacaknak véltem, ami a tankönyvben benne van. A kortársak közül például Petri Györgyöt, Tandori Dezsőt vagy az újvidéki-szabadkai avantgárdokat többre tartottam, mint Nagy Lászlót. Olyan költők kezdtek érdekelni, akik a hetvenes években nem voltak az oktatás centrumában. És már akkor sem tudtam magasztosan gondolkodni az irodalomról. Nem vagyok elájulva attól, hogy itt, ahol beszélgetünk, ezen a téren áll Ady Endre szobra, nem messze József Attiláé. Én nagyon sokra becsülöm az eleven gondolatokat, és nagyon kevésre a kőbe vésett, szoborszerű kinyilatkoztatásokat. Bár szerintem ezzel az előbb említett két költő is egyetértene. De visszatérve, most úgy beszélek, mintha olyan sima ügy lett volna az a bukás, pedig bukott diáknak lenni, ahogy Zámbó Jimmy örökérvényű dalában megénekli, elég nagy szenvedés, nemcsak azért, mert porrá zúzzák az önérzeted, hanem mert haza kell vinni azt a rohadt bizonyítványt, és oda kell adnod, mondjuk, az apádnak. Akkor még élt.

– Irodalmi pályáját is versekkel kezdte. Vajon az akkori lázadó fia­­talember mit mondana most önnek? Büszke lenne arra, hogy író és költő lett? Vagy számon kérné a világmegváltó műveket?

– Nem szoktam efféle kérdésekkel eljátszani. De szerintem én ma is azt csinálom, amiről mindig is azt gondoltam, hogy csinálnom kell. Nyilván csak a jelenből visszatekintve tudom megítélni a múltamat, szóval van egy kis turpisság az efféle kijelentésekben. Mindenesetre ma is ugyanaz a célom: minél mélyebben, minél radikálisabban megragadni a világot.

– Verseiben szabadságuktól megfosztott, agyonhajszolt, eladósodott bérrabszolgák küszködnek a mindennapi létfenntartásért. Lehetne ez a mai negyvenesek-ötvenesek generációs látlelete is?

– Sokan, akik átéltük a rendszerváltást, naivan azt reméltük: a társadalmi struktúra változása önkéntelen szabadságot és örömöt hoz majd. De nincs olyan politikai rendszer, amelynek ne az lenne a célja, hogy az állampolgárok tökén tartsa a kezét. Legfeljebb a szorongatás mértéke különbözik. E tekintetben Észak-Koreában élni rosszabb, mint Magyarországon, és nálunk rosszabb, mint, mondjuk, Németországban. Vannak fokozatok, de a lényeg mindenütt ugyanaz: egyetlen társadalom sem akarja, hogy az állampolgárai a fennálló rendszerrel szemben gondolkodjanak. Befolyásolható, a hatalom szándéka szerint cselekvő emberek kellenek mindenhol, s ezt különböző technikákkal a demokráciákban is elérik, nem csak a diktatúrákban. A kiszolgáltatottság megteremtésének megvannak a hatalmi módszerei a félelemkeltéstől az egzisztenciális rettegés fenntartásáig.

– Kötetében van egy vers a Kádár-korszakról. Ma sokan nosztalgiával gondolnak azokra az időkre, mert egzisztenciálisan nagyobb biztonságban éltek.

– Én nem gondolok a Kádár-korra nosztalgiával, boldog vagyok, hogy elmúlt. Irtóztam attól a világtól. Rettegtem a rendőröktől, a hivataloktól. Amikor Párizsba kijutottam – háromévente lehetett, ha rendes voltál –, és vettem néhány ellenzéki könyvet egy magyar boltban, a határőrök tudták, hogy vettem. Tele volt minden besúgókkal. Emberségesnek tehát semmiképp sem mondanám azt a korszakot, de tény, arra nagyon odafigyeltek, hogy a nép jóllakjon. Ezt fontosnak tartották és én is fontosnak tartom. A gyerekkor és a családom sok évtizedes szegénysége az oka, hogy nálam egy kisebb háborúnyi élelmiszer mindig van otthon. Akik a Horthy- és a Kádár-korszakon nosztalgiáznak, tévúton járnak. De kétségtelen, hogy az ’56 után kiépülő rendszer minden ócskasága ellenére megőrzött néhány baloldali elvet. Nem a valahai pártkatonákat, hanem ezeket az elveket kellett volna inkább átmentenünk.

– Az Orbán-rendszerről miért nem írt verset?

– Mindig a jelenről írok, arról, épp mit látok a világból. De nem vagyok publicista, sem politikai elemző. A közélet az emberi lét legfelszínesebb megközelítése. Amikor ez a felszín ennyire eluralkodik, még nagyobb felelősség a lét mélyére kotorni. Minden műnek van közéleti vagy politikai olvasata, de egy mű sem születik ebből a megközelítésből. Ami mégis, az a politikai harcostársak kikopásával együtt megy a kukába.

– Az öregtó felé belső időutazásról szól, ám a versek inkább azt mutatják meg, miként csaljuk meg folyamatosan önmagunkat és egymást, hogyan válunk a társadalmi kényszerek foglyává, míg végül megöregszünk és fizikailag is széthullunk.

– Azt hiszem, közös alapélményünk – legalábbis azóta, hogy kiűzettünk az édenkertből –, hogy az emberi élet nem a megváltás, hanem a pusztulás felé halad. A költészet pedig akkor hiteles, ha kendőzetlenül szembesít a lét valódiságával, s lehántja rólunk az önvédelmi páncélokat. A versben nem lehet „leviselkedni” a dolgokat, a hamisság és az öncsalás nem játszik.

– Miért foglalkoztatja annyira a leépülés? Ennyire közel érzi már az öregséget?

– Nem az a lényeges, hogy én mit érzek magamhoz közel. Ez privát ügy. Amúgy pedig mindenki öregszik. Még a gyerekek is. Az idő múlása, az időben való helyünk feltárása rendkívül fontos, főként egy olyan korban, amikor öregnek lenni ciki és az örök ifjúság hamis illúziója a trendi. Ugyanakkor az idő elhazudása nem pusztán tönkreteszi a személyiségünket, hanem ellehetetleníti, hogy a valóságban éljünk. Márpedig a legfontosabbat, hogy érezni tudjunk jót és rosszat, csak a valóság teremtheti meg. A kötetem versei ezért inkább beszélnek a biológiai, testi kiszolgáltatottságról, a sorsnak való odavetettségünkről. S arról is, hogy a fizikai esendőségünket és kényszereinket miféle hamis játékokkal próbáljuk elfedni. Hogyan szocializáljuk magunkban az állatot. S az ember minél inkább rálát saját társadalmi, bioló­­giai kiszolgáltatottságára, annál inkább felmérheti azt is, mekkora mozgástere van még, mennyi szabadsága maradt. Ahol csak a félelem és a tudatlanság diktál, hajlamosak vagyunk túlkorlátozni önmagunkat.

– Verses időutazása az öregtónál ér véget. Ide érkeznek meg azok a horgászok is, akik már szintén nagyon öregek, és nincs erejük kitisztítani a tóból azt a szemetet, amit korábban maguk hagytak benne. Ilyen szomorú lenne a vég? Csak szemét marad utánunk?

– Minden költői képnek van egy reális alapja, ahonnan aztán elemelkedik. Egyszer a Velencei-tónál láttam horgászokat, amint a rég otthagyott, eldobált műanyag palackok között ültek közömbösen. Szörnyű volt látni, hogy ilyenek vagyunk. Annyira belefáradtunk mindenbe, hogy ahhoz sincs erőnk, hogy a körülöttünk lévő szemetet eltakarítsuk. Eljöhet egy olyan kifáradás, amikor már hagyod, hogy rád rohadjanak a dolgok lelki és fizikai értelemben is. Egyébként minden leköszönő nemzedék szemetet fog hagyni maga után. A megszűnt élet tárgyi környezete a megmaradók számára értéktelen lom. Szomorú talán, de rögvalóság, ha nem hiszünk a tündérmesékben. Az életünk csak addig van, amíg van. A feladatunk nem több és nem kevesebb, mint tisztességesen tenni a dolgunkat, amíg vagyunk.