Tiszta napfény
Egy sikerorientált társadalomban a gépezet részének lenni maga is siker. Ebből a masinériából kiesni, azt alulról szagolni: maga a kudarc.
Megkapaszkodni a standardben, babazsúrt rendezni rózsaszín ruhában a többi gömbölyűre kerekedett fecsegő asszonyszemély között: ez a jelen. Az életkori körülményeknek ideálisan megfelelő.
A valamikori pompongörlök csapatának élén lábát emelgető hajdani gimnazista lányra – aki nem vitte semmire – senki nem kíváncsi. Ő csak a múlt. Amint az is: a hajdani tökös fiúból, akit osztálytársai irigyeltek tőle, mélán tébláboló, fantáziátlan rendőr lett, lopott randevúkkal. Ennyi maradt.
A mama hajdan öngyilkos lett, a papa (Alan Arkin) derék, de sikertelen ember, aki fantáziáiban él. Főhősnőnk, Rose (Amy Adams) és húga, Norah (Emily Blunt) kínlódik. Azzal a kérdéssel is: vajon egy sikerre programozott világban vétkes-e, aki sikertelen? Akinek babazsúr helyett periféria jutott, magát hibáztassa-e? Aki hiába hajtogatja a varázsigét: „Meg tudom csinálni. Meg tudom. Meg!” Vagy aki árva. Vagy félkarú. Hátrányos életű.
Egy magát általánosan napfényesnek látó társadalomban az árnyék duplán nyomasztó. A Tiszta napfény főszereplői bűnügyi helyszínek feltakarítását vállalják. Az aprópénzes portörlés helyett a jobban fizető vértócsákat kerülgetik. Meg a saját árnyékaikat: az anyáét, akinek a temetésére nem emlékeznek, az apáét, aki egyedül nevelte fel a két lányt, s ma rákokkal házal, az ismeretlen halott asszonyét, aki nagy piás volt, a lánya tudni sem akar róla. Meg a jelent: a vesztett illúziókat. Az időt, ami elszállt, eltűnt, elveszett, újrakezdhetetlen.
Foszló legenda: a mama egyszer, hajdan statisztált egy itt forgatott hollywoodi produkcióban. Szöveges szerepet is kapott, mert nyilván nagyon tehetséges volt. Azt kellett mondania: „A diótortát ajánlom.”
Kis siker, kis kudarc, de mindegyikbe bele lehet halni. Vagy túl lehet élni. Egyforma eséllyel. (Rendezte: Christine Jeffs.)
