Timbuktu
Nem ez lesz a hét slágerfilmje, noha ott van a legjobb idegen nyelvű filmnek adható Oscar-díj szűk, ötös mezőnyében, és a tavalyi cannes-i fesztivál aranypálmájára is esélyesnek tartották. Megelőlegezhetjük: a közfigyelem nem kizárólag esztétikai értékei miatt fordult felé, jócskán belejátszott ebbe a párizsi, koppenhágai fegyverdörgés is.
A fanatikus iszlám dzsihád rémtetteiről szóló hírekből tudjuk, hogy a Maliban található Timbuktut két éve elfoglalták az „igaz hit” radikálisai, akik nagy dúlást végeztek a város kultúrkincsei közt, és ésszerűtlen szigorúsággal korlátozták az emberek tevékenységét. E filmben is. A megszállt városban tilos zenélni, énekelni, labdázni, nevetni, sétálni, őgyelegni, dohányozni, lánynak, asszonynak fedetlen fővel, kesztyű, zokni nélkül mutatkozni. A hit törvényeire hivatkozva bármi előírható és bármi betiltható. A büntetést, a megkorbácsolást, a megkövezést, a szigorú saría alkalmazását a megnyomorítottak elfogadják, hisz senki sem meri kimondani, hogy megszállottak markába került a város.
A katonák maguk is gyarlók. Titokban cigarettáznak, szeretik a futballt, megkívánják a más feleségét, olykor marháját is. És nincs kivonulás előlük: a sivatagi homokdombok sem fedik el a magánéletet. A fegyver náluk van, és a legostobább parancsnak is engedelmeskednek. Az őrült rendszer fogaskerekei egymást tartják-marják. A fanatizmus közveszélyes. A primitív fanatizmus még inkább!
A dzsihádról véres, akciókban dús filmet csinálni igazán kínálkozó lenne. Ehhez képest különösen feltűnő, hogy a rendező milyen szubtilis módon, finom eszközökkel, allegorikus képekkel beszéli el a történetet, benne a géppisztolyosok által űzött antiloppal, akit autóval kergetnek és rövid sorozatokkal körbelőnek, ám elejteni nem tudnak.
Az üldözött, de szabadon vágtató antilop képével nyit és zár a film. Ez a keret közvetít valamiféle lírai reményt.
(A francia–mauritániai filmdrámát Abderrahmane Sissako rendezte.)
Bölcs István
