Tengerre, franciák!
Akadtak szöveg nélküli produkciók a hangosfilm korszakában is, noha – mint „tudományosan” mondták – éppen a mozgó világ audiovizuális teljessége adta a mozi varázsát. A tátogó színészek, a kurta feliratok, a mozizongora klimpírozása után a hangosfilm bizony nagy dolog volt. Akik a hang hiányát ezután vállalták, azok kivételes kísérleteket folytattak. Láttunk közöttük remekművet, mint amilyen például A kopár sziget volt, Sindó Kaneto 1960-as műve. Ez sem beszélt, de azért nem volt „siket”: zenéje ugyancsak erőteljes volt, és része a sikernek. A közelmúltból a magyar Hukkle nélkülözte a beszédet, emlékezetesen. Benne az egyetlen emberi hangnak igazi drámai funkciója volt.
A Tengerre, franciák! címe egyszerre idézi Kossuth Lajost és Jacques Tatit. Nagy politikusunk hasonló szavakkal szorgalmazta tengeri jelenlétünket (a franciáknak könnyebb: nekik több tenger mossa rendszeresen lábaikat), Jacques Tati pedig (Hulot úrként) igen szórakoztatóan és nagy sikerrel nyaralt az ötvenes évek mozijaiban.
Aki az ő emlékei nyomán hasonlóra számít, az csalódni fog. A Tengerre, franciák! néma képregényből készült epizódjait csak a patchworktechnika tartja össze, a foltvarrás, ahol a szerkezetet nem a finom dramaturgia alakítja, nem a konfliktusok sorozata, nem a jellemfejlődés, inkább csak a játékos rögtönzés meg a groteszk látásmód. Ez utóbbi azonban kényes eszköz. Könnyen válhat kínossá. Két kövér ember egy kicsi kocsiban: sablon. Kempingben feszengeni: közhely. A viharban leszakadó sátor: szintén. Temetési menettel karambolozni: határeset. Az elhunyt hamvait a kávéscsésze pereméről meginni? (Hát...) Pincér nyálával fényesíteni a borospoharat? (Háát...) És így tovább.
A klasszikus francia film hagyatékából talán Hulot úr boka fölött végződő kurta nadrágja idéztetik meg legjobban a letaglózott mezei nyúl teteme felett. (Rendezte Pascal Rabaté.)