Taxi Teherán
Azt mondja Báron György, akinek egyébként szívesen hallgatok a szavára, hogy a Taxi Teherán halványabb, mint Jafar Panahi korábbi filmjei, hogy a nagy nemzetközi elismerés (többek között az idei Berlinale Arany Medve-díja) inkább a művész helyzetének (rendszerkritikus filmjei miatt házi őrizetbe került, s a mai napig el van tiltva a filmezéstől), mintsem a mű erényeinek szól.
Báron a film szemére veti, hogy csak látszatra dokumentumfilm, valójában gondosan kitervelt és megrendezett jelenetek sora, álamatőr szereplőkkel, akik túlzott gesztusokkal hiteltelenítik a mindennapi szereplőket.
Magam ezúttal másképpen látom. Nagyon szerethető filmnek tartom a Taxi Teheránt, melyet messze nemcsak mély humánuma, bátorsága és szabadságvágya emel ki a mezőnyből, hanem szerkezete, formája, ritmusa is. Művészfilm ez, első kockájától az utolsóig, gondosan megtervezett és felépített művészfilm, mely amatörizmust alakít: nem érdemes azon morfondíroznunk, hogy van-e olyan véletlen, amellyel hősünk minden ötödik percben találkozik (hogy épp azok és épp ott kerülnek a kocsijába, akik és ahol), nyugodtan kijelenthetjük, hogy nincsen.
Az amatőrség itt Panahi civil foglalkozására vonatkozik (bizonyára nincs nála rosszabb taxisofőr a Földön, fel is kopna az álla, ha tényleg abból élne), noha filmes eszközökkel érzékeltetik. A szereplők (beleértve őt magát) egytől egyig a társadalom peremén élő figurák, az ábrázolás tárgya maga a szürkezóna: persze nem mindegy, hogy pitiáner tolvaj, örökségleső feleség, DVD-díler valaki, vagy vallási megszállott, esetleg merész polgárjogi aktivista. A portrék sorából (közöttük a legfontosabból, a folyton kérdező-filmező gyermekéből) rajzolódik ki a teheráni peremvilág, ahová Panahi is tartozik. És miközben az autó végtelen lassúsággal cammog át a történeten, folyton játékos-ironikus utalások záporoznak ránk a művészet és a világ kapcsolatáról.
