Szorongó zsenik

– Veszélyes vállalkozásba fogott: amikor a közönség alkotók pszichés zavarairól olvas, könnyen mondhatja, hogy persze, azért nem érti a műveiket, mert azokat beteg emberek csinálták. Ezért nem is kell törekedni a befogadásukra.

– A betegség meg a normalitás között nincs éles határvonal. Akkor beszélünk betegségről, ha a tünetek szenvedést okoznak, és jelentősen rontják az életminőséget. De ez nem jelenthet stigmatizációt, már csak azért sem, mert az utóbbiak között szép számban vannak, akik maradandót alkottak. A tehetségük kibontakozását gyakran még segítette is pszichiátriai betegségük. Mennyivel szegényebb lenne a költészetünk, ha nem lett volna egy depressziós József Attilánk vagy Juhász Gyulánk. Az igaz viszont, hogy az élet más területein a betegek gyengébben teljesítenek.

– Ön idézi Picassót, aki szerint az alkotó ember megértése révén jobban belelátunk az emberbe magába. A betegség utat nyit az új látásmódnak, gondolatoknak?

– Szerintem igen. Juhász Gyulának például nagyon mély depressziós időszakai voltak, és három verset is írt Melankólia címmel, amelyekben csodálatos költői formában jeleníti meg a depresszió pszichopatológiáját. Ezt az életérzést egy úgymond normális költő, aki nem élte át ezeket a tüneteket, legyen bármilyen tehetséges, nem tudná így versbe önteni. Hiányozna a hitelesség. A verse csak szakmunka lenne, nem művészi alkotás. Az én egyik célom épp az volt, hogy ezeknek a rendkívüli alkotóknak a sorsán, művein keresztül az emberek megértsék a depressziós betegeket, akiknek a többsége nem költő, tehát nem képes így kifejezni az érzelmeit.

– Szüksége van a nézőnek, olvasónak arra, amit így megtud? Egyáltalán, meddig képes követni a „beteg” zsenit? Itt van például Gulácsy, aki paranoid szkizofréniában szenvedett, és egy belső történetből festette meg a Nakonxipánban hull a hó című képét. Mit láthatunk az ő szemével?

– Ez a kép Gulácsy egy egészen különleges prózai művének az illusztrációja. Amikor ezt készítette, még nem volt szkizofrén, csak az átlagtól nagyon eltérő személyiség, különc, aki másképpen látta a világot, de még nem volt beteg. A Nakonxipánban korát megelőzve alkotta meg – elsősorban nyelvészetileg – az első science fictiont, ami sokkal inkább „fiction” volt, mint „science”. Arra az érzékenységre, amivel függetlenítette magát a konvencióktól és a divatos irányzatoktól, nyilvánvalóan a szüleitől örökölt hajlama tette alkalmassá, amiből aztán később kitört a szkizofrénia. Tegyük azonban hozzá, hogy nem azért volt tehetséges, mert beteg volt, hanem ettől függetlenül. Az ő elvont gondolkodását a kortárs művészek megértették, később persze, amikor zavaros, kusza ötletekkel állt elő, már más volt a helyzet, és idővel a betegsége miatt teljesen el is vesztette a kreativitását. Addig azonban pszichotikus állapotban eljutott – másokat megelőzve – a szürrealizmusig. Tehát a pszichés zavarban szenvedők képesek lehetnek nagy felismerésekre, és az ebben az állapotban született képeket a „normális” emberek vagy legalább egy részük képes megérteni. Száz évvel később a legdrágább magyar festmény épp egy Gulácsy lett.

– Miért? Az ugye nem valószínű, hogy azóta egyre többen tapasztaltuk meg a saját bőrünkön, milyen betegségen ment át a festő.

– Nem, hanem felnőttünk hozzá. A nagy művészek a fokozott érzékenységükkel ugyanis elébe vágnak a saját koruknak, és ehhez az újfajta látáshoz meg kell érni. A túlérzékenység azonban sérülékenységet is jelent. Szorongás, hangulatingadozások, alvászavar miatt könnyen belecsúszhatnak pszichiátriai betegségbe, vagy hamarabb nyúlnak alkoholhoz.

– Még szerencse, hogy van a világon sznobéria is, ami mindig segít a művész befogadásában vagy legalább a megértés látszatában.

– A kortársai őt is meg a képeit is őrültnek könyvelték el, pedig mint minden nagy művész, csak különutas volt. Egy idő után azonban mindig jön az „aha” élmény, a felismerés. Aha, szóval ezt akarja mondani a művész. A legtöbb nagy művész épp a késedelmes befogadás miatt csak halála után kapja meg a neki kijáró elismerés. Igaz, akiknek hosszú élet adatott, mint Dalínak és Picassónak, azok megérték az anyagi és az erkölcsi sikert.

– Gulácsy esetében már említette, hogy őt a betegsége fosztotta meg végül az alkotóképességétől. De hallani olyan művészről is, aki betegként ontotta magából a hatásos műveket, de ahogy elmaradtak a tünetei, már nem tudta hozni a korábbi színvonalat. A gyógyulással megszűnik a tehetség?

– A fokozott érzékenység szűnik meg. Az említett eset egyébként Edvard Munché, A sikoly című kép alkotójáé, akinek rengeteg gyerekkori traumája volt, és a szorongásait alkohollal oldotta. Ilyen életmód mellett lett ő az első expresszionista festő, de nem azért, mert ezt kitalálta, hanem mert erős érzelmi hullámzásait így tudta kifejezni. A nőkkel való viszonyáról is sokat elmondanak a képei. Amikor azonban kigyógyították az alkoholizmusából, lehiggadt, a képekről eltűnt a korábbi vibrálás, szecessziós stílusra váltott, amire ma azt mondjuk, hogy igen, szép, de a korábbi, expresszív stílusa jobban tetszik. És ez nem csak a pszichiáter véleménye.

– Vagyis egy hozzáértő néző abban lett volna érdekelt, hogy Munch minél betegebb legyen?

– Ha nem gyógyítják meg, pár éven belül meghalt volna, fiatalon, mint Modigliani. Kétségtelen, számos nagy művész megjárta a poklot, de ezt ne kívánjuk senkinek.

– Csak hogy világos legyen: a művészi teljesítményhez, főleg annak úttörő képviselőihez mennyire tartozik hozzá a betegség? Kínos, de ezt úgy is meg lehetne kérdezni, hogy a betegség az új utak felfedezéséhez mennyire nélkülözhetetlen?

– Nem elkerülhetetlen, de gyakran vele jár. A könyvben huszonhárom híres emberről írok, ami azt az érzést keltheti, hogy minden nagy alkotónak pszichiátriai zavarai voltak, de hát ez nincs így. Michelangelo, Leonardo vagy Goethe teljesen egészséges volt, bár az utóbbi magasságfóbiában szenvedett, amit ő maga kikúrált. Kiköttette magát a kölni dóm tornyához, hogy szokja a magasságot. Mai szóval ezt ingerelárasztásos technikának nevezzük, és Goethénél fényesen be is vált. Vannak egyébként az alkotó emberekre kiváltképp jellemző pszichés betegségek, az egyik a hangulatzavar, főleg a bipoláris hangulatzavar, a másik pedig a szenvedélybetegség. Az egyik esetben a depressziót feldobott hangulat követi, a másiknál talán az éjszakai életmód is közrejátszik abban, hogy a művész drog vagy alkohol után nyúl.

– A pszichiátereknek is vannak jellemző betegségeik? Róluk szokás mondani, hogy esetükben beteg gyógyít beteget. Ami persze butaság. Vagy mégsem egészen az?

– Ha az átlagtól eltérőt tekintjük kórosnak, örömmel vállalom ezt a bélyeget. Komolyra fordítva a szót, minden pszichiáternek tudnia kell, hogy miért választotta ezt a szakmát. Az egyik ok lehet, hogy a saját konfliktusait akarja úgy megoldani, hogy megtanulja ennek a terápiáját. A jó pszichiáter ismeri önmagát, tudja, hogy ő sem teljesen normális a szó hétköznapi értelmében. De hát aki teljesen normális, az meg rettenetesen unalmas, nem?