Szólamváltások

- Tizenkét évesen már a Zeneművészeti Főiskolán tanulta a szakmát, az egyéb tárgyakat pedig magándiákként. Nem titkolta aztán, hogy ennek profán okai is voltak: a zenei tanulmányok mellett azért lett nyolcadikban magándiák, mert rossz gyerekként úgyis kitették volna a sima iskolából. Ha szófogadóbb, talán el sem jut a Kossuth-díjig?

– Ez ügyben nem adnék receptet, egyébként soha nem hajtottam díjakra. Különben csak az iskolában voltam rossz, otthon nem. Mert a szüleim „egészséges terrorral” elhitették: nagy fájdalmat okozok nekik, ha nem gyakorolok. A suliban viszont kijött belőlem a gőz. Ma már persze azt is tudom: a rajz és az ének mellett, amelyeket jó tanárok oktattak, akár a fizikát, kémiát, matekot és a többit is szívesen tanultam volna, ha azokat is hasonló képességgel adják elő. Persze a fizetések ismeretében nehéz hitelesen kritizálni a pedagógusokat.

- Mesélte, édesanyja „koncentrált hülyéskedésnek” nevezte azt a többletet, amely a művészi szintű előadást megkülönbözteti a kottára írtak visszajátszásától. Ha jól sejtem: ez inkább játékos, és nem degradáló megközelítése a lényegnek.

– Gyerekfejjel segített megérteni, miként tehetem hozzá érzelmi és egyéb élményeimet a kotta szikár utasításaihoz. És ösztökélt, hogy használjam a fantáziámat, színezzem, alakítsam a hangokat a magam emóciói szerint. Játsszak a hangszeren, ne „dolgozzak” rajta. De felelősség is van ebben: a saját értelmezés parttalansága zenemű esetében éppúgy félrevezetheti a közönséget, mint egy fékevesztett Shakespeare-értelmezés.

- Zenében élve volt komolyabb kapcsolata a külvilággal? A rendszerváltás idején már kissrácként is világszerte koncertezett. Tapasztalta például a határátlépésnek azt a szorongató élményét, amelyet az idősebbek még sokáig éreztek?

– Persze, pedig a szüleim a Filharmónia engedélyével már korábban is szabadabban utazhattak. Ám ez nem adott jogosítványt bizonyos árucikkek – komputer, rágógumi, hasonlók – behozatalára. Volt ok a szorongásra, amely bennem is csak lassan múlt a határok nyitása után.

- Ám azt is elárulta egyszer: a sok külhoni, hazai koncert „mellékhatásaként” tinédzserként kicsit megnőtt az arca. A „megfelelő méretre” végül a szülei, majd a párja, Kokas Katalin segítették visszaállítani. Ami párkapcsolatát illeti: meseszerű, hogy azonos műfajban rivalizálás helyett egész fiatal koruk óta a harmóniát keresik.

– Egy évfolyamra jártunk, ám csak néhány év után „találtunk” egymásra a magánéletben. Volt, hogy koncert előtt még civódtunk valamin, aztán mindketten úgy éreztük: Mozart után butaság lenne folytatni.

- Olvastam, egyszer egy Brahms-hegedűverseny előtt benyitott önhöz Lorin Maazel világhírű amerikai karmester, megölelte, s azt mondta: a pódiumon tegyen mindent saját kedve szerint, az a legfontosabb, hogy élvezze a zenét, mert bármit csinál, azt ő lekíséri. A hasonló helyzetek akár árthatnak is az ember józanságának.

– Itthon sokan azt gondolják: hiúságból említem, kivel játszottam együtt. Ritkán is teszem, mert kevesen értik a mögöttesét: a kölcsönös alázatról, a tiszteletről szól.

- Nagyon más a hazai és a külföldi pódium atmoszférája?

– A honi koncerteken érzem a környezet, elsősorban a szakma sajátos „nyomását”, másfelől ez számomra erőt adó teher. Én itt igyekszem a legjobban játszani, megnyílni. Miközben vannak – például zongoristáink között is –, akik itthon mintha beszűkülnének. Nem engedik szabadjára fantáziájukat, csupán tisztán lejátsszák a hangokat. Tartózkodnak attól, ami allűrnek tűnhet – az előadás persze képességeik okán így is kivételes. Ám hallottam már az egyiktől ugyanazt a Beethoven-szonátát, a másiktól Mozart-zongoraversenyt itthon és Nyugat-Európában is eljátszani. Utóbbi helyszínen mindkét produkció még lenyűgözőbb volt.

- A szorongások országa vagyunk már egy ideje. Oldhat ezen valamiképpen például a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál, amelynek művészeti vezetője Kokas Katalin, s önnel együtt állandó résztvevője is a Kelemen Quartettel?

– Aki eljött a fesztiválra, biztosan emelkedettebb hangulatban ment haza. A kaposvári előadások többsége egyszeri produkció: a mi kvartettünkben a brácsa- és a hegedűszólam cserélődik, de a többi vonósnégyes is „ad hoc” összetételben szólalt meg. A műfaj eredetileg is az örömzenéről szólt. Vonósnégyesek csupán a huszadik század elejétől kezdtek évekig együtt játszani. Mozart, Brahms azért írta e műveit, hogy a műkedvelők leüljenek a szalonokba egy kis örömzenére. A fesztiválon is olyan művészek játszottak együtt, köztük világnagyságok, akik először találkoztak ebben a felállásban. Remek dolgok születtek. Az is elgondolkodtató: későbbi korok zeneszerzői is írtak darabokat vonósnégyeseknek – Bartóktól Sosztakovicson át Ligeti Györgyig. Mert egy hegedűs számára művészi szempontból a szólófeladatoknál is mélyebb, tágabb lehetőség, több rejtelmet tartogat, ha vonósnégyesben muzsikál.

- Mondhatni: csapatban. Erős tanulsága lehetne a dolognak, ha a komolyzene – persze nem az állami finanszírozásra gondolok – nem számítana mifelénk elit műfajnak.

– Ez az elképzelés Nyugat-Európa egyes országaiban is nehézséget okoz a műfaj támogatásában. Nálunk az lenne jó, ha megvalósulna, amit Kodály elképzelt: a komolyzene már az iskolában érjen el mindenkihez. Amit ma már a huszonegyedik századhoz igazodva kellene megoldani. Amikor a Tévémaci is laptopozik, mobilozik. A zeneoktatásban is lehetne olyan megoldásokat találni – anélkül, hogy engednének az igényességből –, amelyek közel hozzák a muzsikát a gyerekekhez. Most viszont az a helyzet, hogy énekórán még az éneklés öröménél is fontosabb a lexikális tudás, még egyes zeneiskolákban is. Persze addig nem reménytelen a helyzet, amíg a legjobb előadóknak nemcsak az úgynevezett elitben van rangjuk, más közegben is ismerik őket, érzik a szeretetet.

- Példát is tud rá?

– Az első kaposvári fesztivál idején közös taxiban utaztunk Jonathan Cohen brit csellistával, Joshua Bell amerikai hegedűművésszel és Kocsis Zoltánnal. Amikor fizetésre került a sor, a sofőr azzal tartott Kocsis Zoli elé egy cetlit: autogramjával rendezve lesz a cech.

- Említette korábban, a zene szavak nélküli kapocs a kultúrák között. Hallottam, a Kossuth-díj átadása előtt felhívták, kérdezték, elfogadná-e a kitüntetést. Milyennek látja azt a kulturális közeget, ahol szükség van ilyen kérdésekre?

– Politikával négyévente foglalkozom – a szavazófülkében. A Kossuth-díj kapcsán abban bízom: esetemben szakmai döntés született. Ezt talán az is bizonyítja, hogy három állami kitüntetésem közül kettőt – a Liszt-díjat és a Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét – az előző két kormánytól kaptam. Az én világomban mindenesetre harmónia van. Aminek az is része, hogy örülök, ha más hegedűsök – akik teljesen másként játszanak, mint én – ugyancsak komoly eredményeket érnek el. Mert azok – akár az olimpiai sikerek – színesítik a magunkról mutatott képet.