Szociális érzékenység Andy Vajnától – Bogdán Árpád Genezis című filmjéről
Bogdán Árpád Genezis című filmje az alkotó szándéka szerint időtlen történet az emberi gonoszságról. A 2008–2009-es, romák elleni gyilkosságsorozat ihlette film mégsem lépett túl a tragédiával kapcsolatos felelősségrelativizáló hagyományon. A nézőknek morális tanulság helyett csupán didaktikus közhelyek jutottak.
Amíg Fliegauf Benedek Csak a szél című filmje az állam és a társadalom felelőssége helyett az egyén rasszizmusát állította középpontba, Bogdán Árpád messzebb jutott a valóság tagadásában. A Genezis egyértelműen fikciós film, ám számos pontján visszautal a megtörtént eseményekre. A három szálon futó cselekmény három különböző szereplő életén keresztül mutatja be, miként rajzolta át a magyar társadalmat a tragédia. A film kiinduló állítása azonban önmagában is hazugság: a hat halálos áldozatot követelő erőszak tanulságai máig feldolgozatlanok. A vérben tocsogó bulvártudósításokat gyász és együttérzés helyett csend és részvétlenség követte.
Miközben Fliegauf a társadalmi feszültségek kiegyensúlyozott illusztrálására törekedett, Bogdán esetében a gyilkosságok közéleti kontextusát mintha a kormánysajtó propagandistái írták volna. Bár realista igyekezetében a Csak a szél is felvonultatta a romákra vonatkozó valamennyi sztereotípiát, a Genezis explicit történelemhamisításra ragadtatta magát. Noha a valóságban az elkövetők kézre kerítésével a nyilvánosság érdeklődése nyomban elpárolgott, a film utolsó jeleneteinek egyikében feldühödött jogvédők támadnak a vádlott ügyvédjére.
A Magyar Nemzeti Filmalap által támogatott mozi első harmada a székhez szögezi a nézőt: mialatt a merénylet egyedüli túlélőjét iskolatársai kiközösítik, a sörétek okozta sebhelyek pettyekben vérzik át a magára maradt kisfiú ruháját. A torokszorító képsorok után a film középső, majd záró szakasza fokozatosan hajlik abszurdba. A másik két cselekményszál alapján a készítők nem csupán a forrásokat, hanem a szociális érzékenységet is Andy Vajnától kölcsönözték.
A dokumentarista játékfilm háromosztatúsága a társadalom valamennyi rétegének érintettségét közvetíti, ám a bestiális bűntények társtettese iránt keltett empátia művészi eszközként is öncélú. Amikor a néző már csak kapkodja a fejét, hogy kivel legyen szolidáris, a bíróság épülete előtt felbukkannak az agresszív antirasszisták.
A sorozatgyilkosok bűnsegédjének gyermekét váró kamaszlány szemszöge, majd a társai által összevert elkövető lélektani útja tejszínhabbal oldja a társadalmi drámát. Az egymásba fonódó történetek zárásaként a vádlott ügyvédnője megtagadja védence képviseletét, egy roma árva örökbefogadása előtt pedig a főhős falopásért elítélt apját is kiszabadítja a börtönből.
A Genezist ködös-misztikus látványvilágán túl az amatőr színészek viszik a hátukon. A főszerepet játszó Csordás Milán és a bűnsegéd szeretőjét alakító Illési Anna Enikő zárójelbe teszi hivatásos kollégái munkáját. Igaz, az ügyvédnő kidolgozatlan karaktere nem könnyítette meg az őt megformáló Cseh Annamária feladatát.
Hajdú Eszter azonos tárgyú dokumentumfilmjét (Ítélet Magyarországon) leszámítva érzékenyítő minőségében a téma valamennyi feldolgozása zátonyra futott. Részben a központosított filmfinanszírozási rendszer elvárásainak, részben az alkotók megalkuvásának köszönhetően elszigetelt bűnként ábrázolták a gyilkosságokat. Bár a ravaszt meghúzók tetteiért közvetlenül nem vagyunk felelősek, a hatalom néma egyetértésünk mellett hagyja magára a legkiszolgáltatottabbakat.
A több nézőpontú történetmondás kisebbség és többség kölcsönös megértését szolgálhatná ugyan, a forgatókönyv éppen a gyilkosságsorozatot övező közhangulatot hallgatja el. A Genezis optimista végkicsengése, a kísérő karakterek hányattatott sorsa kisebbíti azt a veszteséget, amelyet az értelmetlen halálok és maradandó sérülések okoztak nemcsak a roma közösségnek, hanem mindannyiunknak. A támadások óta eltelt tíz év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a rasszista terror a kriminológia világából a kollektív emlékezet részévé váljon.
