Szitárra hangolva
Beszélt zene az indiai, mondják. Elbeszél, improvizál, kifejez. Érzelmeket artikulál. Klasszikus zeneművekben, rágákban mesél. A rága különlegessége – az egyik, mert igencsak terjedelmes a lista –, hogy némelyeket meghatározott napszakban illik játszani az arra hivatott hangszeren. Például szitáron, éjszaka.
Ustad Ikhlaq Hussain Khan pakisztáni-amerikai szitármester, és magyar táblaművész kísérője, Szalai Péter – a késő esti órákban – a Millenárison éjszakai rágákat játszott.
A történeti pontosság végett: a szitár „prototípusát” a 13. században találta fel Amir Khusrav udvari zenész – legalábbis így tartja az igen gazdag indiai zenei legendárium. Khusrav három húrú lantja csak formájában emlékeztet a mai szofisztikált, hét húrú és úgynevezett üres húrokkal megtoldott, széles spektrumú szitárra.
Márpedig ahol szofisztikáltság van, ott a kihívások is sokrétűbbek, mint erről a Millenáris mintegy száz fős hallgatósága is megbizonyosodhatott. Hussain mester számára a kihívást a hangszer hangolása jelentette – úgy tíz-tizenöt percenként, amikor is az összes húr egyszerre nyikorgott fel. De a mester nem jött zavarba. Az első darab, a Raga Bageshri után mosolyogós exkuzálás következik, fényviszonyokat és a levegő páratartalmát okolva a malőért, majd engedélyt kért további negyed órás hangolásra. Hogy aztán a Raga Kirwanit tökéletesen játssza el.
De lépjünk túl a 21. századi türelmetlenkedésen. A színpadon a 16. századból Raga Bageshri mesél, és a méltóságteljes keleti nyugalmon nem fog a technika ördöge. A szitár mesél és átszellemülésre kényszerít. Fiatal, szeretőjére váró nőről zenél. Kihallja ezt a mi operán szocializálódott fülünk is: érteni véli a honi hallgató a sokféle színű és erejű, halkból lágyan és keményen erősödő, de mindvégig egy meditatív nyelven elbeszélt mesét. Persze lehet, hogy az európai agy minden indiai zenéhez a Káma Szutrát rendeli hozzá. Mert tudvalevő, hogy mi, világra nyitott európaiak azért komfortosabbnak érezzük, ha az idegen kultúrákat saját, jól betanult paneljeinken keresztül fogadjuk be.
Ami Hussain mestert illeti: a bocsánatkérés elfogadva. A közönség vastapsa a bizonyság erre. És a Teátrum folyosóján ipari méretekben fogyó CD-je. Ez utóbbit csak azért mondom, hogy a mi európai nyelvünkre is lefordítsam: a szitárzene szempontjából idő és tér nem lényeges, és Hussain mester (a stúdió optimális fényviszonyai mellett) kiváló kvalitásaival ezt el is tudja hitetni velünk.
