Sokan csattogtatják az ollóikat – Élet az elfoglalt egyetemen
Reggel még csak maroknyian voltak az épületben, ám délutánra nemcsak a bátorság, hanem az erősítés is megérkezett: már vagy százan lehettek. Látszott, hosszú távra terveznek: sátrakkal, bőröndökkel, háziállataikkal érkeztek. A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói szeptember 2-án bevonultak, és elfoglalták az intézményt. Őrséget állítottak fel, és szalagokkal elzárták az épület bejáratát. Közölték, hogy a diákokon, az oktatókon és az egyetem munkavállalóin kívül más nem tartózkodhat az épületben, és csak azok léphetnek be, akiket a hallgatók beengednek. Az egyetemen dolgozó egyik férfi megdöbbenve és dühösen ripakodott rá az ajtót eltorlaszoló fiatalokra: „Nem lehet bemenni?” – kérdezte. A hallgatók mosolyogva annyit mondtak, hogy ő természetesen beléphet.
A hallgatók az első fórumot délben tartották. Ezen dőlt el: addig maradnak az egyetemen, amíg követeléseik nem teljesülnek. Megkérdeztük egyiküket, nem zavarja-e őket, hogy nem tudják, meddig tart a blokád. „Mi tudjuk, meddig maradunk. Addig tart az egyetemfoglalás, amíg nem adják vissza az autonómiánkat” – hangzott a magabiztos válasz. Nem számítottak gyors sikerre, ezért elkezdték megszervezni a benti életet, felmérték a szükségleteiket és a lehetőségeiket.
Egyik legfontosabb döntésük az volt, hogy egyeztetés nélkül kerülik a sajtót, nem kommunikálnak a külvilággal. Ezért sem volt egyszerű megtudnunk, milyen az élet az elfoglalt egyetem falain belül.
„Mi sem tudjuk, mire vállalkoztunk” – mondta egy másodéves dramaturghallgató. Testsúlyát hol az egyik, hol a másik lábára helyezte, kerülte a szemkontaktust. Mint aki rossz fát tett a tűzre. Bűntudata nincs, mégis tart a következményektől. Pontosabban: az ismeretlentől, a hirtelen jött bátorság következményeitől.
A hallgatók a sajtóból értesültek arról, hogyan akarják átalakítani az egyetemet. Az aggasztotta őket, hogy senki sem beszél velük, és mindenből kimaradnak. „Nem tudtuk, mi történik, cselekednünk kellett” – mesélte egy színész szakos. Felkeresték a HÖK-öt, és ettől kezdve rendszeresen tartottak fórumokat.
Nagyon hamar az lett az uralkodó vélemény, hogy tenni kell valamit. Megszervezték az első, Kossuth téri tüntetést, és nagyon hamar az lett a dilemma: egy demonstrációtól lehet-e várni eredményt? Egy részük úgy vélte, csak drasztikusabb eszközök lehetnek hatásosak. Több ötlet is felmerült, például az, hogy fél vagy egy évre passziváltatják hallgatói státuszukat. Menet közben merült fel az ötlet, hogy foglalják el az egyetemet. Végül egy hónapnyi szervezkedés után bevonultak az épületbe, és azóta nem jöttek ki.
„Megvédjük az egyetemünket!” – erélyeskedett egy színészpalánta a második napon. Érezhetően megjött az önbizalmuk, tudták, de legalábbis tudni vélték, mit, miért tesznek: megvédik azt, amit nagyon szeretnek, amiért nagyon sokat küzdöttek. „Ez nem egy szokásos egyetem; aki ide bejutott, az keményen megküzdött érte a többfordulós felvételin. Nem adjuk olcsón!” – hangzott a válasz a legfontosabb kérdésre.
A színművészetin most demokrácia van. Együtt döntenek a legfontosabb ügyekben. Naponta kétszer fórumot tartanak, ahol bárki javaslatot tehet, a jövőbeli terveket pedig széles körben megvitatják. Kardinális kérdésekben nincs egyéni döntés.
Azt könnyű volt eldönteni, hogy elfoglalják az egyetemet. Ám arra, ami azután következett, a hallgatók nem voltak felkészülve. Minden a nyakukba szakadt. Kezelni kellett a sajtó érdeklődését, meg kellett szervezniük a belső életet, és rengeteg adományt kellett fogadniuk. Nem voltak felkészülve arra sem, hogy olyan sokan szolidárisak lesznek velük. Nem számítottak a szeretet megannyi megnyilvánulására. Az első napokban óránként 70-80 üzenet érkezett azoktól a magánszemélyektől, akik segítséget ajánlottak a tiltakozásukhoz.
Az épülethez szinte ötpercenként érkezett újabb és újabb adomány. Egy termet kineveztek élelmiszerraktárnak. Az első nap annyi ételt kaptak, hogy este már be sem lehetett lépni a terembe.
Minden kihívásra gyorsan kellett reagálniuk. Alulról szerveződő munkacsoportokat hoztak létre. Ezeknek különböző feladataik voltak. Az egyik az adományokat kezeli, a másik a sajtóval foglalkozik, az akció-munkacsoport eseményeket szervez, a látványmunkacsoport maszkokat készít. A csoportok élén egy-egy koordinátor áll, a részvétel és a vezetés önkéntes. A csapat összetételét gyakran változtatták, hogy senki ne legyen sokáig ugyanazokkal a teendőkkel leterhelve.
Bizonyos témákban a munkacsoportok tagjai határoztak, és a koordinátorok rendszeresen tartottak gyűléseket. Annak is üzenete van, hogy ilyen lett a belső struktúra: a hallgatók ezzel jelzik, hogy olyan rendszert akarnak, ahol számít a véleményük, olyan vezetőségre van szükségük, amely meghallgatja őket. Így szeretnének működni.
Ám téved, aki azt hiszi, idilli állapotok uralkodtak az egyetemen. Száz ember együttélése nem problémamentes, hiszen a hallgatók különbözőek, máshogy viszonyulnak a nehézségekhez, akadnak konfliktusaik egymással és a szomszédokkal is. Gyakran elfogy a meleg víz, sátorban aludni pedig kényelmetlen.
Az első napokban az is teher volt, hogy nem tudták, meddig kell maradniuk. Erre azt találták ki, hogy mindig az éppen aktuális nap problémáival és kihívásaival foglalkoznak majd. Azok az őrök és egyetemfoglalók, akikkel sikerült beszélnünk, azt mondták, hogy összetartja őket a közös cél. Úgy érzik, hogy amit tesznek, az jó és eredményes lesz, ez pedig motivációt ad, hogy átvészeljék a nehéz időszakokat.
„Volt, hogy besokalltam. Mikor harmadik napja csak hideg vízben tudtam zuhanyozni, megmondtam a többieknek, hogy elég volt, kicsit haza kell mennem. Letusoltam, pihentem néhány órát, és már alig vártam, hogy visszamehessek a többiekhez” – mesélte az egyik „őr”.
Persze a színház, a forgatás, a próbák is csapatmunkának számítanak, és ha nem alakult volna ki a jelenlegi válság, ezek a hallgatók akkor is együtt lennének. Közös céljuk volna akkor is, bár nem az, mint a mostani.
„Kiállunk egymás mellett. A héten az egyik hallgató, miközben az ügyeinket intézte, összetörte a telefonját. Mindenki megmozdult, hogy segítsen. Néhány nap alatt egymilliót dobtak össze az adakozók, hogy segítsenek. Vettünk neki egy új mobilt, de a maradékhoz nem nyúlunk” – mesélte az egyik hallgató.
Voltak, akik a napi feszültségek után inkább pihentnek volna, mások zenével, tánccal és énekléssel eresztették ki a gőzt. Az épületben a legtöbb szomszéd türelmes, és megértő volt, de akadtak olyanok is, akik nehezen viselték a zajt. A hallgatók ilyenkor próbáltak utánajárni, ki hangoskodott, és beszéltek vele.
„Meg kell mutatnunk, mennyire fontos nekünk az egyetem” – mondta az egyik színésznövendék. Szemei karikásak, fáradt – mégsem rosszkedvű. Már az első héten eldöntötték, hogy a következő megmozdulás egy élőlánc lesz, amelybe be tudják vonni azokat is, akik támogatják őket.
„Fontosak a támogatók. Erőt adnak. Nagyon fárasztó tud lenni a benti élet – bele lehet fásulni. De aztán látjuk, hogy mennyien vannak mellettünk, ez segít átlendülni. Azért jönnek, mert azt érzik, hogy amit képviselünk: értékes. Ezt szerettük volna megosztani – hogy mindenki átélhesse, amit mi.”
„Tudjuk, hogy a sajtóval nem kellene foglalkoznunk, de nem álljuk meg. Nagyon rossz, amikor személyeskednek. Olyasmiket vesznek elő, aminek semmi köze ahhoz, ami itt történik. Kritizálják, hogyan beszélünk, meghamisítják a történteket; de tudtuk, mit vállalunk. Van olyan lap, amelyben tíz éve az ELTE-egyetemfoglalást még dicsőítették, rólunk viszont csak rosszat írnak” – fejtegette egy leendő rendező.
„Nem politizálunk, ezért csak ront a helyzeten, amikor a sajtó vagy egyes politikusok erre akarnak minket tolni. Tényleg csak az egyetemről, az ideális oktatásról van szó” – fűzte hozzá az előbbi megszólaló. „Volt egy férfi, aki eljött az egyetemhez, hogy beszéljen velem. Azt mondta: a rossz oldalon állunk. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy semmilyen oldalon nem állunk. Végül megértette. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy ollót. Azért hozta, hogy átvágja a kordon szalagjait. De már nem akarta használni – meg tudtam győzni. Ám sokan csattogtatják még az ollóikat.”
