Színész, színész és megint: színész

Martin McDonagh A párnaember című darabja az „ír széria” – Leenane szépe, Vaknyugat, Kripli, Az inishmore-i hadnagy és mások – után született, és bár színházi sikereit ezek alapozták meg, érdemeik elismerése mellett el lehetett unni az ír (és bármilyen) mikrorealista szöszölést. A Tarantino- és David Lynch-imádó McDonagh rémdrámája, A párnaember más tőről fakad; amúgy nem önmaga a rémdráma, hanem a főhős, Katurian K. Katurian Grimm-mesékre hajazó rémmeséi, de voltaképpen rém itt minden.

Szikszai Rémusz rendezése, valamint a társulat, pontosabban a szereposztás felfrissítése új levegőt fúj a Radnóti színpadára; most speciel elég hűvöset. Varga Járó Ilona díszlete gótikus templombelsőt, szocreál irodát és egy baljósan magasra csempézett cellát ötvöz, ami már magában is hideg kombináció. Velünk szemben a falon Francis Bacon X. Ince pápa-képe, amelyet Velázquez festményéből „költött át”, és a kettő közti különbség ugyancsak kifejező, az előadás világát tekintve is: mondhatni, maga a lidércnyomás.

Mindjárt az első jelenetben a jó és rossz zsaru munkában: Katurian K. Katurian írót hallgatják ki, mert a városban történt gyerekgyilkosságok kísértetiesen hasonlítanak az író történeteihez. Csuda finom és hatásos összjáték: Pál András írója – még nem is sejtvén, miért fogták el – izgatottan készségeskedik, túltolja a vicceit, Schneider Zoltán rossz zsaruja agyömlést kap, és agyba-főbe veri, miközben Köles Ferenc jó zsaruja a verés ritmusára himbálja a teafiltert a bögréjében. Egyezményes jelek a rendőrállamról, a diktatúráról.

Katurian életében két erős vezérszólam van: az írósága, a ragaszkodás művei fennmaradásához és a szellemileg visszamaradott ikertestvére iránti óvó-féltő szeretet. Mindkettő – konkrétabban az íróság beltartalma, a mesék meséje és a báty visszamaradottsága – ugyanabból fakad: egy rettenetes gyerekkorból.

Szikszai Rémusz rendezése végig előtérben tartja a lélektani realista történetbonyolítást – híven a darabhoz; előttünk morzsolják fel az író emberi tartását a kihallgatók, miközben róluk is megtudunk egyet s mást, gyerekkorról, magánéleti traumákról. Ennek a játéknak sajátos és igen kényes a dinamikája: a színészek nemcsak saját szerepükhöz, az általuk játszott alakhoz szabják a gesztusokat és a reakciókat, hanem szüntelenül egymáshoz is. Az író például igazán húsba vágóan az életműve megsemmisítésével zsarolható – ez mélyebben érinti, mint az a perspektíva, hogy „úgyis kivégzik” –, ezért aztán nem a fizikai bántalmazás, hanem a jó zsaru mosolygós érdeklődése hangos igazán. Ráadásul a két kihallgató – a hierarchikus viszony ellenére vagy éppen azért – vehemensen utálja, lenézi egymást, ami ugyancsak hatással van a fogollyal való bánásmódjukra. Az előadás „finommechanikája” szinte végig hibátlan; ez pedig a nem egyszerűen perfekt, hanem mély, belemenős, kockáztató színészi játéknak köszönhető. Tán ennek szólt a „hoppá” érzésem mindjárt az elején: a megszokott biztonságos és biztonsági színészet helyett a tétre menő, kockáztató és kockázatos jelenlétnek.

Szinte kézzelfogható a valósága a testvérpár kapcsolatának is: gyöngéd szeretet az egyik, természetes, reflektálatlan létezés a másik oldalról. Pál András és a színházhoz most szerződött Rusznák András pompás duettje a második felvonás, amelyben sokkal több mindenre derül fény, mint a gyilkosságok rejtélye. A mesék és a valóság összefüggései, kivált Michal, a Rusznák által szűken, kicsit megemelt hangon intonált, magától értetődően és könnyedén keskenyvágányúnak mutatott fiú agyában annyira direktek, hogy közvetlen létezése meghatározó elemei. Mesét követel a bátyjától, mégpedig nem új, hanem ismerős mesét – a testvérpár kapcsolatának intimitása kitölti a rideg cellát. A párnaember meséje a zöld kismalac meséje: az írónak legfőbb múzsája a saját retardált testvére, akinek az ő történetei teremtik meg a saját valóságát. Az előadás egyik katartikus pillanata az, amikor az író számára minden világos lesz, némán és csöndben sír, a testvére hallgat és nézi, és akkora csönd támad hosszú-hosszú ideig a Radnóti színpadán, hogy egyetlen köhögés sem zavarja meg a nézőtérről; ilyesmit ritkán látunk.

A testvérek múltja, a gyerekkor és az író meséi egymásba fonódnak, a játékba beszivárog egy szürreális vonulat: Hoffer Károly ismét remek bábjai révén a törpeméretben megelevenedett szülők (Pallai Mara és Ács Norbert) története. Művészet és valóság, a művészet hatalma, mi több, diktátuma, a művészet mint menekülés a diktatúrából, a művészet mint felülemelkedés a halálon – mind föl-fölvillan az előadásban, amelynek harmadik felvonása a vallomásé; a túléléssel immár leszámolt író utolsó „novellája” ez.

És ismét az első felvonásban látott három színész villódzó összjátéka, csak megváltozott tétekkel. Pál András írója ekkor már csak a művei fennmaradásáért küzd, ezért vall be bármit, amit – úgy véli – hallani akarnak tőle. Megelevenedik egy mese is, a kis Jézus meséje; Schneider Zoltán ebben papot játszik, majd ismét a „rossz zsaru” képében fény derül az eszement agresszivitás, fékevesztett szadizmus kiváltó okára, mely nála is a gyerekkorban lapul. A jó zsaru, Köles Ferenc példameséje a süket kínai kisfiúról, aki a síneken gyalogol, miközben közelít a vonat, és egy közeli toronyból egy öregember megmenti őt, a dramaturgiai feloldást készíti elő: a jó zsaru tudja, mi hazugság az író vallomásában, és azt is, miért.

Majdnem mindegy, hogyan éri el a történet a kiszámítható végét. Eléri. Mi pedig, a közönség, a tapsba öljük a nyomasztás alóli felszabadulásunkat. A rendezés, a ritmus, a példázatos történet mély, megviselős és meglepő pillanatokkal tűzdelt színészi alakításokban került elénk. Hoppá.