Színe, visszája

(Most azon a szükségszerűségen lépjünk túl, hogy mindkét mű önmagában túl rövid ahhoz, hogy egész estét betöltő műsor legyen belőle.) Az első rész, a Trójai játékok (Robert North és Bob Downes műve) férfi balettparódiának nevezi magát, jobb híján így jelezve, hogy hagyományos táncszínházban szokatlan produkció következik. (Az ún. alternatívokhoz szokott szem ezt is klasszikusnak látná, persze.) A nyolc férfitáncos a cirkuszi akrobatika, a tornacsapat-bemutató és a távol-keleti népi táncok modern elegyét adja, erőelemek sokaságát mutatva be. (Fizikai teljesítményük lefegyverző.) A tánc a Trója előtt (egy évtizedig) veszteglő akháj harcosok hétköznapjait és ünnepeit ábrázolja, harcokkal, játékokkal, évődésekkel. A néző először hőköl a zene (tkp. monoton zajok, aztán főleg dob) és a meglepő mozgássor elegyén, aztán maga is átveszi a ritmust – és akkor tudja átadni magát igazán a játéknak, amikor a koreográfia finom humorral teszi idézőjelbe, amit látunk.

A második rész tűnik, első pillantásra, balettparódiának: mintha százegynéhány évet visszarepülnénk az időben. Annyira klasszikus balettet látunk, annyi hajdani balettközhelyet (nemcsak a mozgások jönnek a falvédőről meg a balettiskolai tankönyvekből, hanem a jelmez, a díszlet és persze a zene is: ez már annyira a klasszikus balett maga, hogy az nem is lehet igaz) sorakoztat egymás mellé, hogy nem is vélhetjük másnak, mint paródiának. Aztán, mikor kiderül, hogy nem az (vagy mégis?), amikor elfogadjuk A szilfid koordináta-rendszerét, és tudomásul vesszük, hogy az Operaház nagyon tudatosan játszik velünk és az idővel, egyfajta balett-történelmet is bemutatva, akkor már nincs más dolgunk, mint gyönyörködni. Elsősorban a két főszereplő, Balaban Cristina és Lagunov Jevgenyij fantasztikus játékában.

Meg az egész estében.

Nádas Sándor