Sziget
Akáctelek nincs a térképeken. (Eddig!) Mert teremtett világ csupán, s megindító módon a fair playé. Itt mindenki igyekszik tisztességesnek lenni/látszani. Az élőhely humán természetrajza is biztató. Otthon vagyunk benne, mint tengerben a csepp. Nem is szabdalja lakói táborát árok, nem keríti szekérvár.
Ami belőle megjelenik ikonikusan, az a „hatalmas rét, tele sárga virágokkal”. Tér és idő ideálisan kimetszve a széthúzás hazai mezőnyéből, semmi megosztottság. Errefelé szót ért egyik ember a másikkal. Szót ért és szót tart. Deklasszált és nem deklasszált figurák békés egymás mellett élésben fejlődnek. A távolságtartás nem osztályharcos-tragikus, mint szerte az országban, legfeljebb ironikus. („Kőszegiék súlyt helyeztek rá, hogy minden módon elhatárolódjanak a kocsma mondén közönségétől.”) Úgy véljük: az egy főre jutó tisztességtelenségek száma fajlagosan kisebb, mint odakint, a hazai nagyvilágban.
Az elnyomás ekkoriban már nem csapatban károg, mint hajdan, hanem diszkrét, mint az ibolya, és elég hozzá egyetlen korlátolt rendőrtizedes.
Errefelé kerek a világ: Szeredás tábornok özvegyének ebédlőjében az abonált kosztosok mindig kapnak a rántott szafaládé mellé egy kis szalonhangulatot is (ami ugye országosan hiánycikk a hatvanas években). Ennek az időnek a hőse a fifikás anyagbeszerző, a büntetett előéletű értelmiségi vagy a helyi focicsapat ásza.
A kollektivizált társadalomban nem ütközött közerkölcsbe, ha valaki valamit elzabrált (még élt e szó!): „csak a sajátját lopta vissza” – mondták a portársak megbocsátólag.
A gazdag cselekményű történet hőseinek sorsát az utolsó ítéletben (Epilógus) a szerző drámai nyomatékkal zárja le: kemény csomó a laza szöveten. Kiderül belőle: nemcsak a problémák száma végtelen, de a megoldásoké is.
Tipikus elkésett mű. (A címet nézve.) Ha tegnapra lett volna jobb, már akkor is késő! Nekünk, nem az akáctelkieknek.
(Jolsvai András: Holnapra jobb lesz. Scolar Kiadó)
Erdélyi S. Gábor
