Szeretjük Csókot

A film a mester kilencvenedik születésnapjára készült (látjuk is benne, amint a pályatársak, barátok felköszöntik ebből az alkalomból), s minthogy a mostani tárlat meg a százötvenedik születésnap következménye (egész Csók-emlékév kerekedett ebből az alkalomból), könnyen kiszámítható, még a matematikában kevéssé járatosak számára is, hogy a mondott dokumentumfilm hatvan évvel ezelőtt, ezerkilencszázötvenötben készült: ezzel a mondottal éppen a népi demokrácia ölelte jelképesen magához a festőt. (És ezer más módon is elhalmozta szeretete megannyi jelével: kitüntette, támogatta, még utcát is elnevezett róla életében.)

Még az életművet se kellett nagyon áthangolnia a kornak: kicsit jobban hangsúlyozták a kétkezi munkásszármazást (noha apja gazdag molnár volt a Sárréten, aki mindvégig támogatta fia művészi tanulmányait, még a külhoniakat is, és nagyon büszke volt a gyermek sikereire), a parasztábrázolásban a nép hő szeretetét látták bele, noha inkább a kuriózumok, a szinpompás motívumok vonzották a művészt, az aktokat pedig a Horthy-korszak hazug prüdériája elleni harcnak mutatták be. Csók, gondolom, csak somolygott a bajusza alatt, és csinálta, amit szeretett – festett a maga feje után. Bravúros rajztehetsége különleges életszeretettel párosult, hozzá bravúros, sokszor extravagáns szerkezeteket választott, vidám, nyárias színekkel – Vaszary és Zórád találkozott jókedvűen az ecsetjén. A maga útját járta, alig érintették meg a divathullámok, műveit nehéz lenne a múló évek mentén fejezetelni. A Várkert-beli elegáns tárlat sem ezt teszi, hanem tematikus blokkokban mutatja be a hazai múzeumokból és magángyűjtőktől kölcsönzött munkákat – a fő művek közül is nem egyet – és a hangsúlyt a derű időtlen (vagy az időtlen derű) ábrázolására teszi: joggal. Csók azt vallotta, a világ túl szörnyű, minek még ábrázolni is. A művészet dolga a vigasztalás, a szépség megmutatása.

Ránk fér az most is, annyit mondanék.

Balogh Károly