Szerelmem a fotózás

- A cigiről vagy a fotózásról tudna inkább lemondani?

– Természetesen a cigarettáról, pedig az is őrület. Huszonegy évesen szoktam rá, ma már csak napi egy csomaggal szívok, ez a korábbiakhoz képest lényegesen kevesebb. De a képről soha nem tudnék lemondani.

- A minap jelentette be, hogy a harmincadik Sajtófotó Kiállítás megrendezése után visszavonul. Elég volt?

– Tanítani, fényképezni ezután is fogok. A kiállítás szervezése nemcsak képnézegetésből áll, hanem ládák emelgetéséből és pénzszerzésből is. Fáraszt. Az idei rendezvényhez szükséges bő tízmillió is az utolsó pillanatban jött össze, csak a pályázat és a zsűrizés technikai lebonyolítása másfél millióba került. És ott van a pénzdíjakhoz szükséges három és fél millió, amit szinte lehetetlen előteremteni, hadakozom is ellene. Az analóg korból örököltük ezt a szokást, amikor egy pályázathoz még sok tekercset kellett megvásárolni és előhívatni. Pedig egy díjnak nem az anyagi, hanem az erkölcsi értéke számít. Kemény munkával jutottunk el oda, hogy a sajtófotó közönségsiker, és a szakma is becsüli.
A magyar fotográfia a nemzetközi élvonalba küzdötte fel magát, s ez az ország reputációját is emeli.

- A digitális technika megjelenésétől változott a fotózás?

– Nem a technika a lényeg, hanem a kép: szülessen történet, legyen eleje, vége, közepe. A legfejlettebb eszköz is kevés, ha nincs mögötte érző, gondolkodó ember. Gyakorló képszerkesztő koromban egyszer lapzárta előtt esett be egy kolléga azzal, hogy a három tekercs filmjéből egy teljeset egy segélyszállító helikopter leszállására lőtt el. Őrjöngtem. Az ilyennek ki kéne venni a gépet a kezéből.

- Szükség van még riportfotóra?

– Miért ne lenne?

- Hírközpontúvá vált a média.

– A hírkép a legfontosabb, de az összes weboldal tele van képgalériával, ott a riportfotók új helye. A mai gépekkel szinte lehetetlen technikailag rossz képet készíteni. A pluszt viszont az ember teszi hozzá. Robert Capa D-Day című képe amellett, hogy fontos történelmi esemény, elképesztő fotográfiai teljesítmény is.

- Kádár Jánostól Psota Irénig, Latinovits Zoltánig és Antall Józsefig rengeteg hírességről készített portrét. Mitől maradtak emlékezetesek ezek a felvételek?

– Mert elmondtak valamit azokról az emberekről. Valami olyat, amit én láttam meg bennük. Szerelmem a fotózás. Úgy érzem, ha egy pillanatot, jelenséget észreveszek, fel tudom rá hívni mások figyelmét. Megesett, hogy a hibámból kovácsoltam erényt. Lovro von Mataèiæ karmester vezényelt Budapesten, én fotóztam. Alulexponáltam a negatívot, dühöngtem. Az átvilágítóasztalon aztán elkezdtem mozgatni, tologatni a csíkfilmeket, s így egyetlen kockán rajta volt a karmester négy mozdulata. Összecelluxoztam, és készítettem róla egy kópiát. Órákat dolgoztam vele. Évekkel később került ismét a kezembe, hogy te jó isten, milyen pompásat csináltam. Ez tényleg megszállottság.

- Az 1956-os forradalom idején katona volt, ami kis híján derékba törte a karrierjét.

– Zűrös helyen, Rétságon szolgáltam, onnan Esztergomba helyeztek át harckocsivezetőnek. Nem jutottak el hozzánk hírek. A harckocsi rádióján próbáltuk befogni a Szabad Európát, kevés sikerrel. November ötödike hajnalán léptem le, hazajöttem Pestre.

- A politika a fotókba is beleszólt?

– A Tükör 1964-es indulásakor az első számban öt oldalt kaptam. Munkahelyükre ingázó melósokról készítettem sorozatot, de nem jöhetett le. Sokszor előfordult ilyen. Elvárás nem volt, de ha hibáztam, a kép nem jelent meg. A karikírozó fotó belefért, a leleplező nem. Utóbbi kategóriába tartozik az az 1986-os Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülése után készült fotó, amelyen Ceaucescu a magára hagyott, tétova Kádárt bámulja, miközben odébb Jaruzelski, Honecker és Gorbacsov tárgyal. Amikor a főszerkesztő meglátta, felkiáltott: hű, de jó! A helyettesének viszont nem tetszett. A szerkesztőm pedig azt kérdezte: Zoli, van másik képed? A falak csak egy darabig tágíthatóak. Amúgy a felvétel látható a mostani sajtófotótárlat kísérő kiállításán. Bár saját képemet sosem állítottam ki, ez kivételes eset.

- 1984–85-ben az Idegenforgalmi Propaganda Vállalatnál dolgozott. Azt nyilatkozta róla: „Nyilvánvaló lett számomra, hogy az IPV fedőcég, én pedig leemeltem a fedőt, belenéztem a fazékba, és azt mondtam, nekem ebből egy év elég.” Mit látott a fazékban?

– Nem egészen tisztességes gazdasági és politikai ügyeket. Nem akartam benne lenni a kavarásokban.

- Milyen kavarásokban?

– Hadd ne beszéljek róluk, az akkori résztvevők ma is a közélet szereplői. Igaz, abban az időben már azt éreztem, bizonyos értékek lassan a helyükre kerülnek. A rendszerváltást a saját eszközeimmel támogattam.- Hogyan?

– Próbáltam minél közérthetőbben bemutatni, hogy demokráciára van szükség. Az első független parlamenti képviselőket fotóztam – akkor még a kádári parlamentben.

- Szabad ma a sajtó?

– Sehol és soha nincs abszolút szabadság. Ha a mai helyzetet kellene az 1989–90-es fejemmel jellemezni, azt mondanám: én nem ilyen lovat akartam! Hanem demokratikusabb, igazi polgári létet. A gerincem korán kezdett meszesedni, talán ezért nem hajlik most sem.

- Épp a minap kapta meg a szocialista párthoz köthető Szabad Sajtó díjat.

– Korábban meg a Pulitzer-emlékdíjat, aztán Rockenbauer Zoli aláírásával a Táncsics-díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. Persze mindig a kollégáktól érkező elismerés a legfontosabb.

- Úgy tudni, az 1989-es határnyitás huszadik évfordulójára nyílt, Berlinben és Brüsszelben is bemutatott kiállítás a kedvenc tárlata. Miért épp az?

– Rengeteg legenda kering a határnyitásról. Mi a José Manuel Barrosónak a képekhez írott előszavával megjelent katalógussal megpróbáltuk a hiteles történetet bemutatni. A Neuer Zürcher Zeitung külpolitikai rovatvezetője, Oplatka András dokumentumkönyve volt a bibliám. Megtaláltam például a Határőrség Országos Parancsnokának rejtjelezett, 1989. szeptember nyolcadikai táviratát. Helmut Kohl küldött diplomáciai úton Németh Miklósnak köszönő táviratot, amely elakadt a Külügyminisztériumban. A kötetben szerepel Horn Gyula híres kerítésátvágós képe mellett egy másik fotó, amelyiken látszik, hogy már nem is volt kerítés. A PR kedvéért hagytak meg egy szakaszt.

- Szinte oknyomozó anyag.

– Harminc évet húztam le a Rádióújságnál, azt szoktam mondani, posztgraduális képzésemet a Magyar Rádió pagodájában kaptam. Fantasztikusan érdekes és tanulságos beszélgetések zajlottak ott.