Szántó T. Gábor: Angyal

Angyal szállt át az Újlipótvároson, jó tizenöt éven át közöttünk repkedett.

Egyik kezében láthatatlan karddal csapkodva gyávák és gonoszok, feledékenyek és hamisak felé, a másikkal asztalához invitálva fiatal férfiakat, megsimogatva nők haját, mesékkel mérgezve, magához édesgetve és elűzve, megsértve, megőrjítve és megbékítve őket, újra és megint.

Kórképe szerint mániás depressziós angyal volt,

meglehet, aki hónapokra bezárkózott, lehúzta redőnyeit, és magára kirótt életfogytiglani életét morzsolgatta, majd végigszáguldott a városon, pénzét szétszórva jótékonykodott, hangfelvételeket készített másokkal és mások által önmagával, szekrényekben és fiókokban, bankok széfjeiben rejtve el a felvételeket, nehogy bárki magához vehesse az összeset, és végül mindenki meghallgathassa, akárha egyetlen nőben sem bízván, tucatnyi nőbe hintette volna szét magvait, hogy valakiben bizonyosan megfoganhassanak.

Nem volt választása, az üzenetet, amit hozott, mindenképpen át kellett adnia.

Tanított és tanult tanítványaitól, magához láncolta és elűzte őket, barátot és ellenséget egyként bizalmába fogadott és elrettentett. Evett és ivott asztalánál fél Pest, ő is bejáratos volt mások életébe, bizalmasuk lett és bizalmasai lettek, szétosztotta életét, hogy senki ne birtokolhassa egészben, de darabjai által mind egymás rokonaivá váljanak. Ha tanítványai szeretőkké lettek, bizonnyal úgy érezhették, vérfertőzést követnek el: csak általa, az ő szövetségében lehettek egyek. Annyiféle volt, ahány hallgatója, ő maga nem is létezett, csak a tudás, amit átadott, a történetek, amiket elmondott egy népről, egy városról, és a világból, melyből egykor kiszakították őket, s elvitték oda, ahonnan kevesen tértek haza.

Apja, anyja, nővére már nem lehetett közöttük.

Ő túlélte. Betegen feküdt két éven át, elárvulva, hontalantáborban, ahol utoljára otthon lehetett, majd útnak indult, hogy meneküljön a romoktól. Áthajózott a nagy tengeren, majd vándorolt városról városra, de bárhová ment, nem volt nyugodalma, mint akit az tart életben, ami elpusztult, és ő azzal tarthatja csupán életben, ha ő maga él és beszél róla, noha halni kívánt, hogy megtérhessen a halottaihoz. Szüntelen erről az elpusztult világról beszélt tehát, mert írni nem tudott, nem akart, nem mert: mesterei túlzottan tisztelték az írott szót, melyet hitük szerint nem emberi személy és nem is papírra vésett. De szólni szólt, mert nem tehetett másként, beszélnie kellett, mint más lélegzik; nem a pusztulásról, hanem arról, ami elpusztult, és azokról, akik elpusztultak. Valaha létezett falvak, kisvárosok, ima- és tanházak, mesterek és tanítványok médiuma lett, élő könyvtár, elégett könyvek helyett.

És ment, vitte mindenhová a hírt, odaát, a nagy vízen túl, mígnem úgy gondolta, megkockáztathatja, hogy úgy éljen, mint más. Meg akart pihenni végre, de ez nem sikerülhetett, mert noha látott korábban életet, utódot nemzeni mégiscsak önmagából tudhatott. Valami nem tudta elviselni benne, hogy a pusztulás után is van élet, ezért, miközben azt hitte, épít, rombolt is maga körül. És a halál be is nyújtotta a számlát, gyermeke halt meg önkeze által, árva volt ismét, és gyermektelen, mert noha életről hozott hírt, a halál angyala volt. Angyallal pedig ember élni nem tudhat, a gyermek pedig, aki életre születik, de halállal terhes, maga se tudja, hogy hordozza a kórt, ám nem leli helyét az élők között.

Visszatért a tenger túlpartjáról oda, ahol leginkább vezekelhetett és leginkább lehetett hontalan. Ki-be járkált a szent és a profán kapuján, maga is beleszédült. Ember volt, semmi, ami emberi, nem állt tőle távol, és vonzotta mindaz, ami szent, mert ismerte, és nem tagadta meg magában azt, ami állati. Tisztában volt vele, hogy minden kizárólagos választás hamis, hogy e kettősséggel való szembenézés nélkül nem lehet teljes az ember élete, melynek végét, talán vezeklésként is, a szentségnek ajánlotta, miközben szüntelen kísértésben élt. Ami hátravolt, adósságnak vélhette. Megmaradt életének, ennek a torzónak más okát nem látta, mint hogy célja kell, hogy legyen. Nagy tervekkel érkezett, életet teremteni a holtaknak: emlékoszlopot.

Halálhírt hozott, mégis több élet volt benne, mint azokban, akik már a pusztulás után születtek, és akiket maga köré gyűjtött, noha azok világosban éltek, ő meg sokszor hónapokon át sötét, szellőzetlen szobában, leeresztett redőnyök mögött, kenyéren és vízen, akár egykor, a lágerben.

Csakhogy ő tudta, kicsoda, honnan jön, ha azt nem is tudhatta pontosan, mit érhet még el. Tenni próbált, noha sejthette, keveset tehet, ám érzett, szenvedélyesen, gyönyört és fájdalmat egyaránt, ezért nem hunyt ki benne az akarat. Akik köré gyűltek, megérezték benne az életet és a halált, a szenvedélyt és a szenvedést, ezért jöttek hozzá a némán gyászolók, a vigasztalanok, az özvegyek és az árvák, s ő hagyta, hogy vigasztalják és ezáltal vigasztalódni próbáljanak. És tönkretett maga körül mindent, amit épített, mert tudta, hogy e pusztítás maga az emlékmű: grandiózus fekete üresség, ordító hiány: méltó mindahhoz, aminek emléket állítani szándékozott. S miközben pusztított maga körül, tanítványai mégiscsak életet meríthettek a folyóból, mely ő maga volt, érezni kezdhettek, hogy gyászolni kezdhessenek, majd újra élni, ha elővigyázatosságból érzelemmentességre nevelték is őket annak idején.

Tudta, hogy lesznek olyanok, akik nem vakok és süketek, hogy értsék, bár sokan elpártolnak majd tőle. Tudta, hogy bolond, mint ahogy azt is, nem tehet másként, hisz csak az nem bolondult meg, aki nem értett és nem érzett semmit; igazán csak az bolond, aki nem bolond.

A halál angyala volt, és mint a zsidó angyalok a hagyomány szerint, egyetlen hírt hozhatott csupán.

Rossz hír volt, de nem volt választása.

Halálhírt hozott. Ez bízatott rá, hát átadta.

De közben élt, miként egyszer azok is, akiknek nemcsak halálhírét hozta, hanem egykori életének hírét is, és bár rendületlenül gyászolta halálukat, megmutatta nekünk, félholtaknak, az egykori élet nyomait, és ráébresztett bennünket arra, hogy a gyász mellett akár élhetnénk is.

Jöjjön hát el reb Slojme még egyszer közénk!

Sétáljon meg-megállva a Pozsonyi út, a Wallenberg, a Radnóti Miklós, a Balzac és a Tátra utca flaszterén, szemébe húzott kalapjában lépdeljen végig a Körúton és a Dob utcán a Kazinczy utcai zsinagóga felé, emelkedjen tekintete nyomán a magasba, repüljön át az Erzsébetváros, a Terézváros és az Újlipótváros fölött, szálljon Pest, Borsod, Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar, a Felvidék, Erdély, Bácska, Brooklyn, Boro Park, Williamsburg, Cleveland, Netanya, Rison LeCion, Bné Brak és Jeruzsálem egén, hogy az ő szemével láthassuk azokat, akik már nincsenek, invitálja kinyitott étkezőasztalához őket, akikről az idők kezdete óta mesélt, gyűjtse ismét maga köré mindazokat, akik ismerték őt, és azokat is, akiknek nem adatott meg ez a méltóság, töltsön poharainkba szilvapálinkát, hadd koccintsunk egészségére, és legyünk újra együtt, mint terített asztalánál az idők kezdetén.