Szabadságmemoár

- Életútját ismerve, mintha a macskafejezetek főszereplőjébe is beleírta volna magát, a szabadságharcos Csiribe.

– Igaza lehet, ám ezt csak utólag vettem észre. Tizennyolc közös év a cicával – erősen egymásra hangolódtunk.

– Rajongott a macskákért Ottlik Géza is. Úgy tartotta, az állatok közül ezeknek a „kis prémes ragadozóknak” van a legtöbb szabadságuk. Máskülönben az ön többéletű Csirije is anarchista és öntörvényű, folyton kísérletezik a tilos határaival.

– Mint én, úgy gondolja? Igen, ebben is van valami hasonlóság, a fiam olykor kedvesen meg is jegyzi: „Anya egy öreg hippi”. És valóban: ilyen az életvitelem, az öltözködésem, a gondolkodásmódom. Egy hippiléleknek fontos a közvetlenség, a természetesség, s nem igazán foglalkozik a társadalmi viselkedési szabályok szigorú betartásával. Hetven fölött is vállalom a hippiségemet, ebből én már nem fogok kibújni, nekem így otthonos.

– Kinőtt viszont egykori budai úrilányságából. Ahogy magáról korábban írta: a keresztény úri középosztálynak öntudatos „osztályárulója” volt, „minden forradalom feltétlen híve”. A hetvenes években ment ki Párizsba. Egy ideig kommunában élt, abban hitt, lehet másként is gondolkodni életmodellekről, szexualitásról, egyéni felelősségről. De azt is mondta egyszer, nem akart egész életében „csak” a híres magyar író felesége lenni. Konrád György volt a férj, egy fiuk és egy lányuk van.

– Ügyetlenül fogalmaztam akkor. Úgy pontosabb: egyáltalán nem vágytam feleségnek lenni. Szerettem Gyurit, ma is nagyra becsülöm, de én fontoskodni akartam, saját utat törni, többet kihozni magamból. Kényelmetlen volt, nem bírtam, hogy a fő identitásom a világban a feleségszerep legyen, csupán „melléklet” a férj oldalán. Miközben rendkívül tisztelem azokat, akik hosszú ideig képesek egyszerre szakácsnők, titkárnők és pótanyák lenni a férjük mellett. Ez nekem kevés lett volna.

– Egyébként Konrád György olvasta már az új könyvét?

– Néhány napja együtt vacsoráztunk a vidéki házamban, a Balaton-felvidéken. Egyik barátnőm kérdezte Gyuritól, olvasta-e a „macskákat”, mire azt mondta kedvesen szégyenkezve, még nem, mert éppen nagyon dolgozik valamin. De szerintem egyik könyvemet sem olvasta végig, úgy bele-belenéz a köteteimbe, és örül, hogy fölismer engem a szavakból. Arra viszont nem szívesen gondolok, hogy a gyerekeim esetleg elolvassák ezt a könyvet.

– Mert a macskatörténeten túl voltaképpen saját, kanyargós szerelmi életét írta meg?

– Igen, ezért. Az nem való „gyerek” kezébe, akárhány éves is. És nevetségesnek találom magam – visszatekintve.

– Nevetségesnek? Én csak az öniróniát olvastam ki az olykor eltétovázott szerelmi kísérleteiből.

– Az őszinte.

– És hát nagyon tud szeretni a könyvben.

– De ennyi év után visszanézve én azért csak azt gondolom: te jó ég, hogyan csinálhattam ilyesmiket, minek tettem ki magamat, hiszen sokszor tanulmányoztam a szerelmet, mégis mindig ugyanazokra az érzelmi hullámokra kerültem föl. Azt hittem, már csak ezért is jó lesz az öregedés, hogy lecsiszolódom, már nem kell szégyenkeznem kínos szamárságok miatt.

– De hát írja is a kötetben, hogy idősödve már igazán mindenről lehet beszélni, az ember „szerelmi menetrendjeiről” is.

– Ezek tényleg menetrendek, mindenkinek az életében ugyanazok: amikor mi szeretünk jobban, vagy amikor a másik. Nem is tudom, melyik a fájdalmasabb. Az utóbbi eset inkább zavarba ejtő, nehéz viselni, de amikor mi szeretünk jobban, és az az igazi, az fáj. Nehéz dolog egy kapcsolat. Önzés, de valahogy egyedül könnyebb, férfipartner nélkül, bár ahhoz is kellett pár évtized, hogy rájöjjek, önző vagyok. Persze egyáltalán nem vagyok egyedül. Igazi barátaim és barátnőim vannak, nagyszerű gyerekeim, menyem, vejem, unokáim. Ők mind nagyon fontosak nekem.

– A férfiak, akikről a könyve szól, magukra ismertek?

– Többen már nem élnek közülük. Többen pedig nem tudnak magyarul. Végül is az egyik, aki most már New Yorkban él – egykor abba a gimnáziumba járt, ahol tanítottam, utána hozott össze minket az élet, és egyetlen alkalomra –, ő el volt bűvölve attól, ahogyan írok róla. Nem csodálkozom, szép epizódot tettem köré. De nem teljesen önéletrajzi a könyv, nem pontosan így estek a szerelmek, bár többé-kevésbé mégiscsak. Amikor felidézek múltbeli dolgokat, gyakran nem tudom, mi az, amire valóban emlékszem, mi az, amit gondolok és amit a történethez képzeletben hozzáteszek. Bár az is igaz: csak a valóságot lehet kiszínezni, tupírozni, formázgatni.

– Egy beszélgetésen, még 2009-ben, azt mondta: nem hiányzik önnek a közélet, inkább metszi a fákat falusi kertjében. Aztán két év múlva, 2011. március 15-én, ott állt az ellenzéki nagyszínpadon, és szabadságbeszédet mondott. Az új korlátozókról. A régiek űzték el negyven éve Párizsba.

– Még soha korábban nem mondtam beszédet tüntetésen. Iszonyú ihlető volt azt látni a színpadról, hogy a demokrácia tömege az Erzsébet-híd lábától az Astoriáig ér. Kétségtelen, sokszor mondtam már, hogy belső emigrációba vonulok, de ezek csak szövegek, úgysem bírom ki. Vidéken a Kossuth rádiót tudom fogni, Pesten sosem hallgatom, falun az ágyam mellett van a készülék, reggel bekapcsolom, hogy kellően felébredjek a dühtől az eszement hazugságok miatt. Nem függetlenítheti magát az ember ilyen társadalmi helyzetben.

– Hetvenévesen sem?

– Ugyan! Nem számít az életkor.

- Csakhogy a mai harmincasok, kora negyvenesek már nyugdíjaznák a közéletből az önök rendszerváltó generációját – az értelmiségi szereppel együtt.

– Gyerekes az egész! Teljesítsenek, igyekezzenek, hogy jobban odafigyeljenek rájuk.

– Könyve végén Csiri macska nyugdíjba megy. Ön pedig figyelni kezdi magán a ráncokat, a fonnyadó bőrt, ahogy a nyaknál, a felsőkaron erősen jelentkezik az évek száma. De – úgy fogalmaz – soha nem hajlandó eltakarni „romlandóságát”.

– Pontos észrevétel. Bele is akartam írni az öregedést a könyvbe. Nem kell félni a jelzőtől, hogy „öreg”, nem csúnya szó, gondoljon csak bele, micsoda idétlen kifejezés a „szépkorú”, kukoricára térdepeltetném, aki kitalálta. Az öregség nem szép. De el kell fogadni, ugyan fizikailag kicsit nehéz, néha itt fáj, ott fáj, úszni kell járni, gyógytornára, nem könnyű legyűrni a testi nehézségeket, különben viszont minden rendben van. Öreg vagyok. Na és? Nem baj az! Nem zavar az öregedés, természetes, lassú és fokozatos, van idő hozzászokni. Ha zavarna, az olyan lenne, mintha a tavasz-nyár-ősz-tél ellen akarnék tiltakozó felvonulást szervezni.