Spanyol belviszály
Eredetileg az volt a tervem, hogy leszedem a keresztvizet az Erkel Színház új Verdi-bemutatójáról, A trubadúrról (amely voltaképpen a tavalyi miskolci bemutató fővárosba száműzése, a dalszínház hagyományai szerint), mert az volt a benyomásom, hogy Galgóczy Judit rendezése merész ugyan, de meglehetősen öncélú.
Az alapötlet, miszerint az egész történetet egy elmegyógyintézetbe helyezve meséli el, figyelemre méltó pillanatokat teremt, de nem tart ki négy felvonáson át – s ugyanígy az apró ötletek petárdája hol nagyot szól, hol üresen pukkan. (A nyikorgó díszletelemekről, melyek mozgás közben a zenei élvezetet is zavarják, nem is beszélve.) Mondom, ez volt a tervem, de aztán olyasmi történt, amivel több évtizedes nézői pályámon még nem találkoztam. A premier közönsége egyértelműen és határozottan kipfujolta a rendezést. A rendezést, mondom, mert az énekesek és a karmester lelkes, nagy tapsokat kapott (megérdemelten), de amikor a rendező megjelent a színpadon, a közönség határozottan hangot adott ellenszenvének. Ez az éles váltás olyan meglepő volt, hogy a színpadon lévők először meg sem értették, csak a második meghajlás még határozottabb elutasítása után ereszkedett le a függöny. Nálunk az ilyesmi nem szokás, premierközönség általában langyos tapssal fejezi ki nemtetszését. Ráadásul így, az énekesek éltetése után seprűzni ki a rendezést, ez már szinte tüntetés.
És ezt semmiképp nem érdemli Galgóczy Judit. Megpróbált valamit, s az talán nem sikerült igazán, de azzal a gondolatával, hogy ma nem lehet ugyanúgy rendezni Verdi operáját, mint százötven év előtt, egyet kell értenem.
Az Erkel közönsége nem ezt tette. Hitet tett a mozdíthatatlan simándyzmus mellett. Kinyilvánította, hogy ha rajta múlna, maradna minden a régiben. Ha ez a választási lehetőség, akkor én mégis a változtatás hívei mellett állanék.
A zenészek, az énekesek (Létay Kiss Gabriella, Kamen Chanev, Kálmándy Mihály) egyébként tényleg remekül szerepeltek, s a Verdi úrról is csak a legjobbakat mondhatom. Megérdemelték a tapsokat.
