Sokkal messzebb kellett volna eljutnia – Száz éve született Cziráki Lajos

A Hegyeshalomban született Cziráki Lajos hétéves kora óta Pápán élt. Abban a városban, amely a 19. és a 20. században is írók, költők, képzőművészek és tudósok bölcsője volt. Ott írta első versét, A borozót Petőfi Sándor, ott végezte jogi tanulmányait rokona, Orlai Petrich Soma, a történeti festészet kiválósága, a református kollégium pedig később is egész nemzedékeknek adott útravalót. A 20. század második felének képzőművészei közül Pápán járt középiskolába – mások mellett – Somogyi József szobrászművész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola egykori rektora, akit a rendszerváltás után kevesebbet emlegetnek, mert az előző rendszerben református egyházi presbitereként az Elnöki Tanács tagságát is elvállalta. Pápán alkotott, tanított és nyitott szabadiskolát a Párizsból hazatérő A. Tóth Sándor, ő Blattner Géza avantgárd bábszínházának is a tagja lett. Heitler László pedig már Cziráki Lajos tanítványaként szerepel a jelentős pápai festők között.

Cziráki Lajos édesapja korán meghalt, édesanyja két fiával az örökségből vásárolt pápai házba költözött. Cziráki Lajos a bencésekhez járt, majd a tanítóképzőbe, amelynek később a tanára lett. A Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát 1944-ben fejezte be Szőnyi István és Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványaként. Két évet Rómában töltött ösztöndíjjal, a háború után pedig a franciaországi Colmarban került hadifogságba. Érdekesség, hogy Colmar a Czirákit később befogadó Győr testvérvárosa lett, s a francia település többször is szervezett neki kiállítást.

Fotó: Simon Márk

Cziráki Lajos „csöndes tapintattal”, de mindvégig nyíltan vállalta vallásosságát. Akár Győrben élt, akár a balatonfüredi Aranyhíd sétány egyik apartmanjában nyaralt a családjával, hajnali ötkor kelt, kiosont mappával a hóna alatt, gyors, részletes rajzokat készített az útjába került témáról, hétkor pedig elment a misére. Következetes hitvallásáért néhányan bigottnak tartották, mondja a felesége, pedig a vallásosságában is mindig a rendező erőt, a kultúrák iránti nyíltságot, a toleranciát és az adakozás kötelezettségét tartotta szem előtt.

– Én református voltam, de ez egyáltalán nem jelentett akadályt a kapcsolatunkban – példázza Cziráki Lajosné katolikus férjének nyitottságát, majd hozzáteszi: a zsidóüldözések idején zsírban lesütött húst vitt be a gettóba az egyik festőnek, s a zsírban rejtette el a hozzátartozók tiltott leveleit. Zsidó származású főiskolás társainak a szüleit átmenetileg pápai lakásukba fogadták be, gyakorlatilag bújtatták őket.

A pápai tanítóképző 1959-ben egyszer csak szedte a sátorfáját, és tanáraival együtt Győrbe költözött. A Pápához hű Cziráki élvezte a nagyobb városban pezsgő kulturális életet. Másfél évig a tanítóképző szertárában lakott a rajzokhoz használt modelltárgyak s a szekrények tetején sorban álló kitömött madarak között. Egy paravánnal elkerített ágy volt a birodalma, csak az éjszakákat töltötte ott, amikor nem voltak órái, akkor a rajz szakos hallgatókkal beszélgetett az udvaron, a fiatalok szájtátva hallgatták a nagy műveltségű ember történeteit.

Esernyők

A madár mint szimbólum rengeteg képén szerepel. Van, amikor a szellem nagyívű szárnyalásaként, máskor az ember saját félelmeit megtestesítő, rátámadó ragadozóként. Másik jellemző allegóriája a kürt volt. Ezt a hangszert magányos modelltárgyként őrizték a szertárban, gyakorlatilag együtt lakott a festővel. Czirákiné egyik tanítványa is fúvós hangszereken játszott, a mester lefestette, közben megtanulta, hogyan kell bánni a hangszerrel. Jellemző volt rá, hogy a jelként használt tárgyak ábrázolásánál kínosan ügyelt a használati pontosságra. Ha egy tájat kettészelő vonatszerelvényt ábrázolt, szakszerűen, géptani precizitással rajzolta le a tehervagonok összekapcsolódásának mód­­jait. A helyszínen soha nem festett, csak rajzolt, s már otthoni magányában alkotta meg misztikus képeit.

Az átlényegült kürt a festményein az éteri, égi hangokat, harsonákat szimbolizálja – forgatjuk a mester születésének századik évfordulójára megjelent albumot Czirákinéval. Előkerül a Czigány Györgynek adott interjúja is, amelyben a festő azt mondta az elvonatkoztatásról:
„A vizualitás élménye a kitapintható látványára korlátozódott, amit az atmoszférikus hatások festői megfogalmazásával lehetett elvonatkoztatni, éteribbé tenni. (…) Persze a transzcendenciák világa minőségében akar mást, felhasználhatónak tartva a természetelvű ábrázolás elemeit. Álmainkban mindig jelen vagyunk, s itt megadatik az a lehetőség, hogy egy előre soha sem preparálható nézőpontból vizsgáljuk önmagunkat. Belső látásunk támasztékai azok a motívumok, amelyeket az álom történése kínál. Mintha a praegzisztenciális lét kapuit nyitogatná egy ismeretlen kéz.”

Kérdezem Czirákinétól, miért szerepel férjének rengeteg képén bekötött lábú ember.

– Pápán három iskolában tanított, kerékpárral járt egyik épülettől a másikig – fog bele a történetbe. – Egy lovas kocsi leszorította az árokba, s a bicikli alkatrészei fölhasították a bőrét. Az orvosok nem vették komolyan a sebet. Bátyja, a Pannonhalmán novíciusnak tanuló László első ízben éppen akkor mehetett haza, amikor Lajoson már a szepszis jelei mutatkoztak. Mentőt hívott, megműtötték, hajszálon múlott az élete. A főleg fekvő alakokat ábrázoló képein szinte mindig találkozunk egy-egy bekötött lábbal.

Portré (a művész felesége)

Másik, utánozhatatlanul elegáns szimbóluma a finom, könnyű anyagból készült kendő, sál, amely akár egy dívány karfáján, akár önálló életre kelten a térben, akár egy bothoz, zászlórúdhoz csomózva tűnik fel. A selymes kendő maga a titokzatosság: fellebbentett fátyol, amely enged betekinteni a valóságba, de az élet végső titkait legfeljebb ha sejteti.

Barátja, szerkesztője, a pápai Pedagógus Művelődési Házban jelenleg is látható Cziráki-kiállítást megnyitó Kloss Andor mondja róla: – Életem egyik nagy ajándéka, hogy személyesen ismertem ezt még a súlyos betegsége idején is egyenes tartású, halk szavú, belülről vezérelt embert. Aki tudatában volt annak – ahogyan a Beszélgetés az Aventinuson című visszaemlékezésében írja –, hogy „megismerésünk nagyon töredékes, nyugtalanítóan az”. Aki Rilkéhez hasonlóan azon gyötrődött, hogy a tényektől nem jutunk el a valóságig, az összefüggések felismeréséig. S aki – talán éppen ezért – mélységesen hitt egy felsőbb rendező erő, az Isten létezésében. Arra figyelmeztetett, legyünk tudatában a szellemi realitásoknak, és figyeljünk a jelekre, melyek életünk sorsfordítóira figyelmeztetnek minket. Persze csak akkor, ha kellően érzékenyek és nyitottak vagyunk.

Cziráki Lajos a tanári kart leépítő tanítóképzőből a győri Révai gimnáziumba került, ahol örömmel befogadták a kollégái és a diákjai egyaránt. És a város is magáénak vallotta a kor ideológiájától nagyon messze álló művészt. Tizenkét évet tanított a gim­­ná­­zium­­ban, utána még húsz éven át élt, s annak a korszaknak az első tíz esztendeje festészetének monumentális korszaka volt.

Tavaszi szél II.

Képeit a legfontosabb köz- és magángyűjtemények őrzik. Ott vannak a győri Kolozsváry-gyűjteményben, de a magángyűjtők közül a legtöbbet talán az ismert nagyvállalkozó, Paár Attila vásárolta meg. Az ő építőipari cége adta ki a mívesen szép emlékkönyvet is a századik évfordulón.

Cziráki-festményekhez ma már alig lehet hozzájutni. Egyik gyűjtője, Rechnitzer János térségkutató professzor – aki hallgatta is Cziráki Lajos művészettörténeti előadásait – így beszél róla:

– A magyar festészet sajátosan egyéni, igen karakteres művésze volt, aki a szimbolizmus és a szürrealizmus határán mozgott. Remek kompozíciós készséggel bírt, erős figurákat festett. Európai minőséggel a vidéki magyar művészek sorsát élte, a Munkácsy-díjig jutott el, pedig tehetsége, munkássága érdemeként sokkal messzebb kellett volna eljutnia.