Senki nem tud megnyugodni

- A történet Kádár-kori részében mondja az egyik szereplő: „A szocializmus olyan, mint a bőrszín, egy életre velünk marad.” Egy másik kevésbé metaforikusan fogalmaz: a szovjetrendszer sosem omlik össze. Mindketten tévedtek, bár a jelen tanúsága szerint néhány egykori reflex máig élő maradt. Ön anno mennyire hitt a változásban?

– A nyolcvanas évek közepétől 1990 nyaráig Amerikában voltam. Csak annyit tudtam az itthoni történésekről, amennyit a The New York Timesban olvastam. Amikor kérdezték, összedőlhet-e a szocializmus, azt feleltem: kizárt. Mégis összedőlt. Egyébként a nemzedékem fiatalsága sajnálatos módon egybeesett a szocializmussal, ezért az akkori szókészlet bennünk még megvan. Az ifjúság elillant.

– Hősei katonakorukban arról beszélgetnek: generációjuk azért is halványabb elődeinél, mert akkor születtek, amikorra már elmúlt a háborúk, a nagy tettekre sarkalló forradalom korszaka. Saját korosztályom, a hatvanas évek szülöttei mégis irigyen néztek a fivérek-nővérek nemzedékére, mert ők legalább a lázadást szimbolizáló rock and roll virágkorában voltak tinédzserek, amely időszak sokkal színesebbnek tűnt a miénknél. A Szitakötőt olvasva nehéz eldöntetni: vajon csak képzeltük ezt a színességet?

– Sajátos világ volt a miénk. Amikor tizenévesként játszani kezdtem a Gerilla együttesben, idősebb fiúk azt mondták: írjunk tiltakozó számokat a vietnami háború ellen, mint Bob Dylan és Pete Seeger. Írtam is két-három dalt arról, hogy „amerikaiak takarodjatok Vietnamból”. Nem esett le, hogy az említett két előadó olyan országban alkot, amely a háborút vívja, mi pedig olyanban, amelynek kormánya hivatalból ellenzi. Az első néhány dalban tehát a rendszer szekerét toltam. Mentségemre szóljon: tizennégy-tizenöt voltam, s hamarosan átláttam a dolgon. Aztán már ilyen szövegeket énekeltünk: „Fal- végén vályogviskó, Gazsi cigány ott lakott, Népszava és Népszabadság fedett minden ablakot.” Az így készült rádiófelvételt persze letörölték, csak változtatással rögzítették újra: „...üveg helyett újságpapír fedett minden ablakot.” Később már sehogy sem játszott minket a rádió, betiltottak, megfigyeltek, zaklattak. Ugyanakkor ha reprezentálni kellett, kiküldtek külföldi fesztiválokra. Tiltottak és támogattak. Az egyetemre sem vettek fel. Nem panaszként mondom, csak hogy érzékeltessem: az ilyen rendszer volt.

– A Szitakötő szűk baráti társaságában akadnak ügynökök és megfigyeltek is. Ám az idő múlásával mindenki mindenkinek megbocsát. Ami a valóságot illeti: mit szólt, amikor Szőnyei Tamás Titkos írás című könyvéből kiderült, hogy önről a kor egyik legnevesebb DJ-je, Cintula jelentett?

– Nem rázott meg. Saját egykori társaságomnak is voltak tagjai, akikről tudtuk, besúgók. Például a nem túl szerencsés életű néhai költő, Varjas Endre. Barátnője buktatta le féltékenységből: feltűnt neki, hogy Endre rendszeresen felkeres egy idegen lakást. Kiderült: belügyi objektum. Varjas akkor összehívta baráti körünk eszmei vezetőit – köztük Dalos Györgyöt, Pór Györgyöt, talán Bauer Tamást és Haraszti Miklóst is –, és mindent bevallott. Mondták neki: nem baj, továbbra is súgjon be, legalább tudják, ki teszi. Endre azonban imponálni akart barátnőjének, és „dekonspirált”. Vagyis leleplezte magát megfigyeltjei előtt. Én erről semmit nem tudtam akkor.

– Hőseinek egyike arról értekezik a Kádár-világ alkonyán: egzisztenciális szempontból már nem sok inspirációjuk maradt. Megvan a lakás, kocsi, víkendház. Még annak is, aki rendszerkritikai megnyilvánulásait megúszta kisebb balhékkal. Ezzel az attitűddel valóban sajátos „élmény” lehetett a rendszerváltás.

– Szerintem elsősorban ez magyarázza az országos rosszkedvet. Nem pusztán az aktuális kormányzatok tettei vagy akár a világválság. Mi ahhoz szoktunk, hogy harminc-harmincöt éves korunkig elérünk a falig: már nem tudtunk sokkal jobb állást, kocsit, lakást szerezni. Az ötmillió aktív felnőtt negyven százaléka ezt akkor elérte, és megnyugodott. Ma, akinek cipőboltja van, az ismer valakit, akinek jobb és több cipőboltja van, másnak cipőgyára. Plusz ott a szűk milliárdos réteg, amely talán csak a nemzetközi szinthez képest van lemaradva. Nincs felső limit, folyamatos a bizonytalanság.

– Könyvének egyik szereplője ismert, sikeres sci-fi-író, aki külsősként csatlakozik a nyolcak baráti társaságához. Többször említi, a sci-fi-író is író, hiába legyintenek rá a magas irodalomból. Amúgy túléli a baráti társaság összes tagját, és a sztori jövőben játszódó fejezetéből azt is megtudjuk: a Vámos Miklós Bevásárlóközpontba jár jógázni. Üzenet a hivatalos irodalmi kánonnak, amely hol befogadja önt, hol nem?

– Én nem vagyok sci-fi-író, amely műfaj valóban irodalmi határeset. Másfelől hősömnek leginkább az ismertsége jelent gondot, ami nekem sosem okozott problémát. A sajtó gerjesztett belőle ügyet, mégpedig az Apák könyve nemzetközi sikerekor. Minden újságíró azt kérdezte, mit szólok hozzá, hogy a honi kánon annak ellenére sem fogad el. Addig a kánonnak semmi baja nem volt velem, számon tartottak, bár talán a második vonalba sorolva, ami nekem megfelelt. Miután a kánon néhány hangadója a sajtóból megtudta, hogy ők nem tartanak számon, egy ideig igazodtak a hírekhez. Ma már ez sem igaz. Írás közben egyébként semmiféle kompromisszumot nem kötök a sikerért. Amikor viszont a szöveg kész, sok mindent vállalok, hogy minél több olvasóhoz eljusson. Mert hiszek a történeteim igazságában. Meg abban is: egy jó könyv nem elveszi a teret a kollégák műveitől, hanem kedvet csinál hozzájuk is. Szerencsés esetben egymás boltját javítjuk.

– A Szitakötőt átszövik tegnapjaink, jelenünk aktuálpolitikai, közéleti problémái: a rasszizmus, antiszemitizmus jelenségétől a jelen kormányzat olykor pánikot generáló gazdasági húzásaiig. Interjúkban azonban kerüli a témakört.

– Könyveim tükrözik a világnézetemet. Egyéb módon csak akkor teszek politikai gesztusokat, ha nagyon el vagyok keseredve. Persze Magyarországon egy elég nagy csoport azt várná: az író személyében is politizáljon. Mint Petőfiék, akik nemcsak megírták, hogy akasszátok fel a királyokat, hanem oda is mentek, ahol zajlottak az események, rosszabb esetben hátulról ledöfték őket. Én azzal a kollégámmal értek egyet, aki azt mondta a rendszerváltozás után: abban a pillanatban, amikor az írónak már szabad politizálnia, többé nem érdemes. Az ilyen elköteleződés – pláne, ha párttagság vagy bármiféle funkció is jár vele – azt jelenti: az író gyakorlatilag szünetelteti iparát.

– Minap viszont Bornai Tibor társaságában koncertet adott a kéttagú Vámos Miklós Rock és Blues Banddel. Ez belefér?

– Véletlenek sorozata vezetett ehhez. Nem tudom, lesz-e folytatása. Egyébként a Gerilla együttest ért egykori sérelmek miatt én negyvenkét évig nem nyúltam gitárhoz. Egy fiatal lelket könnyű megbántani.

– A Szitakötő baráti körének története – borongósabb tanulságai mellett – azt is példázza: a privát élet mikrovilágában a szolidaritás – vagy inkább emberség – mindent képes felülírni. Megérhetjük, hogy tágabb terepen is a humanizmus legyen a zsinórmérték?

– Messze vagyunk ettől. A demokrácia olyan, mint az angol gyep, nincs más teendő, csak négyszáz évig kell nyírni. A demokrácia erényeinek – például a toleranciának, a nagyvonalúságnak, az ésszerűségnek – hosszabb időn át kéne tradícióvá válnia ahhoz, hogy beépüljön mindennapi reflexeinkbe. Mi még mindig kissé éretlenek vagyunk ehhez.