Sem a szerző, sem a szöveg nem szent
Megjelent Kustos Júlia első verseskötete, a Hullámtörő. A publikált és publikálatlan szövegekről, a másság kezeléséről beszélgettünk a szerkesztőként is tevékenykedő költővel, aki úgy érzi, eljött a kulturális cselekvés ideje.
A Hullámtörő című kötete az év egyik legizgalmasabb lírai debütálása. Mégis, egy könyvbemutatón arról beszélt, hogy már volt egy könyve, amely publikálatlan maradt. Miről van szó?
2018-ban volt már egy kéziratom, amit a Petri-díj felterjesztéséhez raktam össze. Hogyha lett volna egy első kötetem tizenhat évesen címmel mentettem el ezt egy mappába a számítógépemen. Ez félig-meddig vicc: nem tízéves versekről van szó, de az igaz, hogy körülbelül tizenhat éves korom óta írok komolyabban.
Szombathelyen született és nőtt fel. Milyen intellektuális háttér vette körül?
Valóban Szombathelyen születtem, de egy tőle tíz kilométerre fekvő, kisebb faluban nőttem fel: Táplánszentkereszten. Onnan lehet ismerős, hogy ott rendezik a Vas-Film – Vas megyei Függetlenfilm Fesztivált, de amúgy is mozgalmas helyről van szó, és ez a gyerekkoromat is meghatározta. Egyébként Szombathely volt az a nagyobb város, ahová a család bement, mondjuk a nagyszülőkhöz; később pedig ide jártam gimibe is, és meghatározó szerepe van az életemben mind mai napig. Egy teljesen átlagos (már ha van ilyen) vidéki családot és gyerekkort kell elképzelni körém: az egyik nővérem imádta a verseket, az irodalmat, a másik pedig nagyon sokat rajzolt és festett, grafikusi pályára készült. Szép nagy kert, kutyák, macskák, veteményes, rengeteg könyv. Mindemellett a klasszikus műveltséget a szó kevésbé klasszikus értelmében kaptam meg. Nem egy ötödgenerációs értelmiségi családba születtem, az első generációt képviselem – és abban, hogy hogyan közelítek a városhoz, annak potenciáljaihoz és hiányosságaihoz, ennek az alapélménynek és tudásnak kiemelt szerepe van. Például ezért is szeretnék a főváros-vidék problematikán túllépni, és kezdeményezően részt venni a különbségek – vagy inkább a másság – kezelésében.
Az egyik önről szóló cikkből kiderül, hogy már kislányként naplót vezetett és verseket írt. Most is lírát és prózát ír, de már országosan ismert szerzőként. Miként lett kenyérkereseti forrás az egykori hobbitevékenység?
Egy kicsit úgy neveltek, hogy szeressek versenyezni, de egyébként is olyan alkat vagyok, aki szereti magát összemérni, vagy legalább hozzámérni valamihez. Ahhoz, hogy az írás komolyabb fordulatot vegyen az életemben, nagyban hozzájárult, hogy szüntelenül kerestem a pályázatokat. Dragománné Tiszai Katalin (Dragomán György édesanyja – a szerk.) volt az a rendkívüli magyartanár, aki megmutatta, hogy a szerzők élnek, itt vannak közöttünk, van anyagi helyzetük, vannak érvényesülési stratégiáik. És ő volt az is, aki ötösöket osztogatott azért, ha saját glosszát, verset vittünk neki. Másrészt már akkoriban is volt egy csomó internetes fórum, ahol meg lehetett osztani az írásainkat az amatőr társakkal. Az indulásban az egyik legfontosabb pont számomra az volt, amikor véletlenül rábukkantam a Műút Szöveggyár-táborára. Ez volt az első alkalom, hogy tizenhat-tizenhét éves, irodalmat művelő emberekkel voltam összeeresztve.
A teljes cikket a 168 Óra hetilap 2022. július 21-én megjelent lapszámában olvashatja.
(Fotó: Karancsi Rudolf)
