Saul fia
Meg kell születnie egy mértéket szabó, nagy műnek ahhoz, hogy korábbi tévedéseinket, a sikernek látott sikertelenségeinket átértékelhessük. Hogy belássuk: létezik megoldás a művészi bemutatás elvi lehetetlenségeire.
Minden valamirevaló holokausztfilm után kitört a vita: ábrázolható-e a tabu, ami azért tabu, mert nem ábrázolható? Nem erkölcstelen-e minden „mímelés”, színjátszás, stilizálás, katarzishazugság tetemek milliói felett? Lehet-e hullabűzben, a füst alatt élni? Lehet-e a füst után túlélni? Nemes Jeles László megcsinálta az új mérteket adó művet. Nem mesél, nem ábrázol, részleteiben nem rémiszt, hanem egészében tesz meggyötört szemtanúvá, fültanúvá. Halandóvá változtat. Erre kell ráeszmélnünk.
A hordakorunkban kialakult, legősibb parancsolatok a legerőteljesebbek: a felelősség a másik iránt, az összetartozás suprema lexe. Olyan helyzetben is, amelynek minden perce halálos cáfolata ezeknek a parancsoknak. A felsőbbrendűek és az alávetettek a megsemmisítő táborban nem tartozhatnak össze, még ha össze vannak is zárva, és sohasem érezhetnek egymás iránt felelősséget, mert fenyegető korlátokat von közéjük a fajelmélet, közéjük, akik genetikájuk szerint összetartozhattak volna. Gyilkosok és áldozatok az értelmezhetetlen metafizikus térben. Testek: öregeké, középkorúaké, kisfiúké, mind eltemetendők, meggyászolandók Antigoné törvénye szerint.
A halálgyár iparszerűen termel: van test, munkadarab, boncolóorvos, logisztika, takarítás, elhagyott holmi, gazdátlan gönc. A betanított munkások prémiuma a rövid távú túlélés. És jár hozzá irracionalizmus, kiszolgáltatottság, beláthatatlanság, kilátástalanság. Csak itt van, sehol máshol Kapo, Sonderkommando, emberhamu-lapátolás a folyóba, aztán tarkón lövés, tarkón lövés, tarkón lövés. Fürdőnek álcázott gázkamra. „S mi lesz a fekete füsttel, ha már nincs hova elfüstölnie?” (Orbán Ottó).
Új mércét állított Nemes Jeles László a cannes-i fesztiválon nagydíjjal jutalmazott filmjével. (A főszerepben Röhrig Géza.)
Bölcs István
