Sajog a liliom
Nem tudom, önök hogy vannak vele, engem mindig valami hiányérzet fog el, ha használati tárgyak kiállításán csak a szememnek jut az élményből: valamiképpen szeretném megérinteni, kipróbálni, használni azokat a tárgyakat, amelyek között őseim az életüket élték.
(Ez ma már nem lehetetlen kívánság – szinte minden effajta tárlaton felkínálnak néhány tárgyat a látogatóknak próbára.) Különösen a bútorkiállításokon érzem kalodában magam. (Viszont – jó hír – a kalodakiállításokon még sosem éreztem bútorban: elnézést.) Olyankor nehezen tudom megállni, hogy le ne üljek egy-egy karosszékbe, hogy ne vegyek kezembe egy könyvtartót, s ne húzzam végig a kezem egy kandallópárkányon: valahogy ezek a mozdulatok hozzátartoznának a teljes élményhez. Most először éreztem mindennek teljes hiányát, az Iparművészeti Múzeum csodálatosan anyaggazdag szecessziós bútorkiállításán, amely ráadásul a „Kőszálon termett sajgó liliom” címet viseli, s méltán. Tudniillik ezek a bútorok (bármilyen furcsa is ez) nem használati tárgyak.
A székek kényelmetlenek, a szekrények funkciótlanok, az órák túldíszítettek, a spanyolfalak (ez a kedvencem) átlátszóak. Amiben, ugye, az az érdekes, hogy hát ez mégiscsak a nagypolgárság és az arisztokrácia pártolta művészet volna, azoké, akik régóta tudták, hogyan tegyék kényelmesebbé életüket. Ámde itt láthatóan másról van szó. Hogy miről, az jó kérdés. Játékosságról, kreativitásról, extravaganciáról, mondjuk, és valami homályos lelkiismeret-furdalásféléről. Elvágyódásról egy különös aranykor felé. A tisztaság felé. A népi ornamentika felé. Ám ami a festészetben forradalom, az építészetben bámulandó szélsőség, a bútorfronton, bizony, tévedés.
De milyen gyönyörűséges!
