Sajnáljuk

Reggeli ringó félhomály van. Fölébred és felkél a nap. Csöng a telefon. A szerkesztő úr hív. „Itt az ideje, barátocskám – mondja –, hogy hasznot hajts a lapnak.”

A lapnak? Hogy is írta Radnóti a Három hunyorításban? „Tegnapi ujság fekszik a földön, / alvó címeit most ujraköltöm / s tiszta szobámon átalúszik a / förtelmes Politika.”

Ha lehetne, ezt inkább elkerülném, és egy Radnóti-lemezről szólnék.

Both Miklós, a gitárprímás, a zeneszerző, az énekes (és sok más) újraköltött néhány ismert és pár kevéssé ismert Radnóti-verset. Erőteljes progresszív rockot, egyúttal kortárs („komoly”)zenét írt, disszonanciákkal és énekbeszéddel. A nyolc megzenésített költeménnyel azonban Radnóti Miklós kissé szokványos portréját rajzolta föl. Megmutatta, amit már sokan. A játékos és szerelmes verseket író poétát, akinek sorsa hirtelen szomorúvá, élete nehézzé vált. Aki „tragikusan fiatalon elhunyt költő”. (Az idézet helye a lemez füzetkéje, szerzője a névtelen kiadói alkalmazott.) Amiről ez jut eszembe: e kijelentés több-e, mint szenvelgés? Szerb Antal tán tragikusan középkorúan hunyt el? És a muzsikus bevezetőjét se mindig értem. Mit jelent, hogy a versekhez „olyan zenét álmodtam meg, melyek tiszteletben tartják, hogy immáron dalként, a zenével egy új csatornát nyerve adhassák át érzéseiket”?

E kommersz Radnóti-portré, még inkább az alanyát veszítve semmibe hajtó mondat méltatlan Both invenciózus zenéjéhez. Amely azoknak, akik Radnóti miatt választják ezt a korongot, akik nem ismerik a muzsikus zenei világát, nem könnyű anyag, és nem is föltétlen tetszetős. De ha igazam van, ha így volna, csak sajnálhatják. Mi, Both Miklós-kedvelők legalábbis sajnáljuk őket. Igaz, ők meg talán minket. (Hangzó Helikon.)