Richárd játszik

Ettől persze még gazember. Mindjárt Richárd, egy percig sem Gloster; esetleg Ricsi vagy Ricsard, angolosan. Trill Zsolt alsógatyában érkezik a színpadra, pontosabban a színpadra állított jókora emelvényre, amely felett ott lóg a világító fémkorona, sokak vágyott játékszere, a játékban a cél. Felöltözik, fehér színű műpúpját kézzel illeszti a hátára, de csak néha, olyankor sántít is kicsit, de ez is csak játék, akárcsak a mikroport, amelybe a magának és nekünk szánt gondolatait mondja.

A sok leendő halott, a szolgaszemélyzet és a mellékszereplők afféle fekete ruhás kórust képeznek; táncolnak, rohangálnak és ugrálnak, ők a sodrás és az atmoszféra, és csak nagy néha válik ki közülük egy-egy figura, Buckingham, Hastings, a többiek az egyformaságra játszanak rá, vagy a rendező gyúrja arctalan tömeggé őket.

Shakespeare egyik főműve a III. Richárd, minden korban és minden társadalmi környezetben perzselően aktuális, mert mindig mindenhol akad valaki, aki régi sértettségét, személyes frusztrációját növeszti hatalmi mámorrá – és akkor jaj nekünk, ez is mindenhol így van. Akkor is, ha a zsarnok szükségszerű bukásában rejlik némi vigasz...

Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei Miklós a játékosságra – ámbátor kegyetlen játékosságra – kihegyezve olvasta „szorosan” a darabot, kidobta könnyű kézzel, ami nem illett ebbe az értelmezésbe, de a történet mégiscsak elnyerte a maga méltó súlyát. Kamaradráma lett belőle, és ez elsősorban annak a néhány erős alakításnak köszönhető, amely a viszonyokat megszabja és tragikus intonációba helyezi a királyjátékot.
Elsősorban Trill Zsolt rántja oly szorosan magára ezt a „Ricsit”, hogy még a szokásos gyerekes, könnyített intonációja, könnyed, hozzánk beszélő közvetlensége is erőt sugároz: ez a fickó nemcsak elszánt és makacs, hanem dacos is, egy percig sem felejti sérelmeit. Elsőként gyorsan végez Györggyel, aztán – színész a színészben – alakoskodással elcsábítja az apósa (és nem férje, mint itt mondják, de hát nem is érdekes ez) holttestét kísérő Annát; végig reflektált, mutatja, hogy játszik, mi nem hinnénk neki, de elhisszük, hogy Anna hisz. Trokán Nóra Annája szépen bejárja a jókora ívet a heves gyűlölettől az elbizonytalanodáson át a behódolásig; amikor Richárd a köpenye/szoknyája alá bújik, már az okot is látjuk...

Edwárd már nehezebb ügylet (noha könnyebbség, hogy haldoklik): Hegedűs D. Géza – aki több szerepben is feltűnik – Edwárdja halála előtt országos békét hirdet, és erővel, tekintéllyel egymás nyakába borogatja az ellenfeleket. Evidens üzenete van a szónoklatának – de nem érdemes azon töprengenünk, vajon ez a „felejtsünk el minden régi sérelmet és szeressük egymást” filozófia vajon nem a lehető legkárosabb-e, amennyiben melegágya minden régi hiba és tévedés újjászületésének –, mert látva látjuk, hogy a parancsra végrehajtott békülések fabatkát sem érnek. Látja ezt Richárd is, sőt: Hegedűs D. Géza ismét remekbe szabott, apró gesztusokból és robusztus jelzésekből épített alakítása azt üzeni, hogy ő is a felszín alá lát.

És Edwárd felesége, Erzsébet, a trónörökös(ök) anyja is. Õt Eszenyi Enikő játssza, parádés formában. Nem tud olyan némán állni a jókora kavarodásban, üvöltözésben, hogy ne az ő ide-oda kapkodó tekintetét nézzük, amely egyszerre látja a múltat, Richárd valódi jellemét és az abból fakadó, számára keserű jövőt. Igazi csúcsjelenet, ahogy ez a még mindig „nagyon nő” asszony egy forró csók kíséretében Richárdnak adja a lányát, tudván tudva, hogy minden elveszett.

Igaz, Edwárd trónörökös fia – alaposan kitömött, szemüveges, Oxfordból hazacipelt, erőszakos alak – úgy alkalmatlan bármire, kivált a koronára, ahogy van. Richárd ezt is látja – alaposan a kezére, pontosabban játékos ambícióira játszik a valóság.

És amikor már publikus, hogy király akar lenni, két hű szolgája, Buckingham (Dóra Béla) és Catesby (Patkós Márton) segítségével kampányol; kialakítják a nyerő image-t, a bibliás-szenteskedő szerény embert, aki maga duruzsolja, hogy „nem vagyok a trónra való”; ő persze nem gondolja ezt komolyan, de mi biztosak vagyunk benne, hogy így van. Körbe is jár a sorszéleken egy-két mikrofon, megkérdezik a közönséget – többen nem akarják, mint ahányan igen, de ilyen is van, meg olyan is.

Hastings, az örökös koronázó persze már sehol, Richárdot az emelvény platójával együtt fölemelik a világító koronához: megvan a cél. A játéktér fölött, a várfokon időnként kísértetiesen végigvonul Margit, a nagyasszony, akinek korábbi átkát – Szűcs Nelli súlyosan és emlékezetesen veri Richárd fejébe – egy percre sem feledjük, sem mi, sem Richárd, pedig hessegeti alaposan magától az emlékét. Egy oszlop tetején kapaszkodva „királykodik”; Trill itt már a félelmet és a gyanakvást a könnyed játékosság fölé emeli. Bérgyilkost hívat: Tyrell alakjában ismét Hegedűs D. Géza bukkan fel, micsoda frappáns kabinetalakítás ez is, bőrkabát, lazaság, öntudatos magabiztosság. Így hajítja le a várfokról Edwárd két fiát – nincs több rivális. Csak Buckingham sokall be, mint tudjuk; elmenekül, hadsereget toboroz, ez lesz Richárd végzete, szóval nem ellenség, hanem a legközelebbi bizalmas végez majd vele.

Van ugyan csatajelenet – Richárd az emelvényen állva veri, löki, rúgja le a rátörő fekete sereget –, de inkább homokozói verekedés ez; és van „országomat egy lóért”, de ló sem kell ide. Nincs kísértetjárás („ess kétségbe, pusztulj”), hiszen ezt a fickót nem gyötrik lázas álmok, egyszerűen csak veszít a játék végén. Aztán imádság szól a hangszóróból – de ez már tényleg lényegtelen.

Érdekes, izgalmas előadás lett ez a III. Richárd, amelyet az említett nagy szerepformálások – Trill Zsolté, Hegedűs D. Gézáé, Eszenyi Enikőé, Szűcs Nellié, Trokán Nóráé – tesznek emlékezetessé. Kár, hogy az őket környező, egyformára gyúrt figurák tömege sem nem súlyos, sem nem markáns: itt a tömeg, a nép, a lojálisok és a neheztelők egyszerűen nincsenek, csak látványos táncjelenetek, pontos és heves mozgások, meg Kovács Adrián hatásos zenéje, nagyjából-egészéből leválva Richárd drámájáról.

Ha kamarajáték, hát az: Trill Zsolt rulez.