Retusálás nélkül

Benda Iván pályája rendhagyó: zenésznek készült, mielőtt fotós lett. Képeinek gyakori szereplői mélyen hívő emberek, bár ő maga sosem volt vallásos.

Budapesten született 1949-ben; édesapja filmgyári díszlettervező volt, ő készítette a Valahol Európában díszleteit is. ’63-ban meghalt. Ivánt és nővérét édesanyjuk egyedül nevelte tovább.

Iván tizenhárom évesen véletlenül tudta meg, hogy zsidó. Egyszer tanítás után otthon zsidózó rigmusokba kezdett. „Hol hallottad ezt?” – szólt rá az édesanyja. „Hát az iskolában.” „De hiszen te is zsidó vagy.” Iván döbbenten nézett anyjára. Nem merte faggatni az elhallgatott múltról. Szülei a háború alatt házasodtak össze, kikeresztelkedtek, megszületett első gyerekük. A németek bevonulása után keresztény családok bújtatták, segítették őket. Nekik köszönhették, hogy életben maradtak.

A felszabadulást követően a férfi belépett a kommunista pártba a feleségével együtt. Mint annyi túlélő zsidó, ők is azt remélték: az új világban többé nem számít a származás, megszűnik a diszkrimináció.

De az ifjú Benda Ivánt akkoriban az efféle dolgok még nem érdekelték. A zene volt a mindene. Énekelni, gitározni, dobolni tanult, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének szólóénekese lett, az Országos Rendező Iroda koncertjein Máté Péterrel lépett fel. Közben saját dzsesszegyüttest alapított. Külföldre mentek dolgozni, észak- és nyugat-európai klubokban játszottak. Legalább volt miből támogatnia a családját.

Egy lengyel turné után, 1977-ben Iván új életet akart kezdeni. Úgy érezte, nincs elég tehetsége a zenéléshez. Nem érdemes mindent feláldozni érte. Különben hivatásos fényképész is volt, érettségi után fotósiskolát végzett. Miután visszajött Magyarországra, újra fölfedezte régi-új mesterségét.

A hetvenes években, a puhuló diktatúrában egyre szabadabban, retusálás nélkül lehetett bemutatni a társadalmi valóságot. Iván mégsem akart újsághoz beállni. Létrehozta saját fotós műhelyét. Azon kevés művészek egyike, akik már a Kádár-rendszerben megteremtették saját függetlenségüket.

Sajtófotósnak amúgy is alkalmatlan lett volna. Merengő, szemlélődő alkat, a „napi aktualitások” mögötti időtlenséget kutatta mindig is. Egykor a vidéket járta, falusi emberek mindennapjait fényképezte, erdőket, tanyákat. A hetvenes évekről megjelent fotóalbumában már érződnek a képeket átszövő zsidó-keresztény szellemi gyökerek. Martin Buber, Nietzsche, Hamvas Béla soraival kíséri a gyönyörű fekete-fehér fotókat.

Később a színházi fotózással új korszak kezdődött a pályáján. A győri Kisfaludy Színház és a Győri Balett állandó fotósa lett. Majd 1993-tól a Budapest Kongresszusi Központ programjainak fotográfusa is. Többek közt Solti Györgyöt, Yehudi Menuhint, Isaac Sternt fényképezte. A fotográfia is muzikális műfaj: összhang, harmónia, ritmus nélkül nincs jó kép.

Amikor egyszer Menuhin koncertezett a kongresszusi palotában, Benda benyitott az öltözőjébe. A hegedűművész az ágyon pihent behunyt szemmel, nem vette észre a látogatót. A zeneóriás elgyötört kicsi öregembernek tűnt. Ilyen lesipuskás fotóért vagyonokat fizetnének világmagazinok. De Iván nem fotózott.

Máskor a győri színház próbáján egyik híres színésznőnket fényképezte. A fotón közelről látszottak elnehezült, visszeres lábai. Benda sosem tette közzé a képet. Számára a fotográfia etikus hivatás. A fotós nem tolakodhat, nem lehet hatásvadász. Képein egyetlen rút, visszataszító alak sincs. Az emberközelség megszépíti őket.

Ötvenéves volt, amikor úgy érezte, új utakra kellene indulnia. S noha nem volt hívő, egyre inkább a vallási kérdések izgatták: miért van ennyi vallási előítélet és háború a világban? A szeretet nevében miért szítanak idegengyűlöletet? Úgy gondolta, elutazik a Szentföldre felfedezni az emberiség kultúrájának ősi forrásait. Jeruzsálem óvárosában még ma is egymás mellett élnek ortodox zsidó, keresztény, muzulmán közösségek. Barátai óvták: Izrael nem magányos vándornak való. De ő hajthatatlan volt.

Benda 2000-ben megérkezett Izraelbe. Angolul nem tudott, a helyiek nyelvét sem beszélte. Egyik magyar ismerősénél szállt meg Tel Avivban. Autót bérelt, hogy eljusson Jeruzsálembe. Épp a keresztény húsvét és a zsidó pészah zajlott. Iván az ősi falak között járva nézte a bibliai forgatagot. Tudta, a hívők nem szeretik, ha fotózzák őket: sokáig elő sem vette a gépét. A haszid kerületekből átsétált a muzulmán mecsetekhez, majd végigment Jézus keresztútján a Golgotáig. A Szent Sír-bazilikánál koptok, szírek, görög ortodoxok, római katolikusok, örmények miséztek egyszerre. A bábeli nyelvzavarban ugyanarról szólt a fohász. Iván úgy érezte, mintha az emberiség több ezer éves színpada forogna körülötte. Az extázist képeken is sikerült megörökítenie.

Ezután évente többször is visszatért a Szentföldre. A látszólag zárkózott vallási közösségek megnyíltak előtte. Tán megértették: kamerájával nem a titkaik közt akar kutakodni. Olyan helyekre is beengedték, ahová másokat nem. Például az ultraortodox zsidónegyedbe. Az egyik haszid az otthonába is behívta: nyolc gyerekkel laktak az egyszobás lakásban. De a közösség ereje a legszegényebbeket is kárpótolja.

Egyszer egy öreg ortodox zsidót akart lefotózni. Amikor elővette a fényképezőgépét, haszid fiatalok vették körül. Kérdezték: honnan jött? Iván magyarázta: Magyarországról. „Kokas, kokas!” – kiáltozták a fiúk. A fotós értette, énekelni kezdett: „Szól a kakas már, majd megvirrad már.” Ez volt állítólag a nagykállói csodarabbi kedvence is. Egyre többen gyűltek a fotográfus köré. Őseik Magyarországról származhattak, az unokák nagyapáiktól hallhatták a dalt.

Benda képein mintha az lenne a legfontosabb, ami nem látható. A múlt és a jövő idősíkjait sűríti minden megörökített pillanatba.

Az ősi közösségek békében élnek egymás mellett – ezzel is bizonyítva: ha a politika nem gerjesztené a gyűlöletet, a vallási sokszínűség legfőbb gazdagságunk lehetne.

Benda Iván Élő Jeruzsálem címmel könyvet adott ki 2004-ben; képeit Tel Avivtól Rómáig kiállították, nagy sikerrel. Négy éve elkészítette új albumának agyagát: az Önkéntes zsidó gettók népe kötetéhez Heller Ágnes írt szövegeket. A könyv azokról szól, akik a szekuláris világ elől elzárva önkéntes száműzetésben élnek a Szentföldön. A kötet kiadóra még nem talált. Pedig aki ezeket a képeket megnézi, nem a bibliai népek „rezervátumaihoz” jut közelebb. Hanem saját lelki békéjéhez.

A fotográfus művei azt üzenik: különbözőségeink ellenére is egyek vagyunk.