Rengeteg a kérdőjel a tiszaeszlári vérvád körül, de most előálltak a legvédhetőbb elmélettel

„…az antiszemitaság az a ráma, amelybe a bűnügy bele van helyezve. S talán az a ráma is olyan ráma, amely miatt nem lehet jól kivenni a képet.” Ezt írta Mikszáth Kálmán, aki a per idején a liberális polgári, az időben kormánypárti Pesti Hírlapot tudósította, és nem mellesleg az első oknyomozó újságírók egyikeként maga is kutatott az ügyben. Az idézet Blutman Lászlónak, a Szegedi Tudományegyetem professzorának, a Nemzetközi Jogi és Európa-jogi Tanszék vezetőjének új könyvében, A rejtélyes tiszaeszlári per harmadik fejezetének az élén szerepel, nyilván megtámogatandó a mű jogosultságát.

A vérvádper, ahogy a szerző is jelzi, nemcsak agyonírt, de konszenzusos történetnek is számít, amelyben egyetlen jelző vagy írásjel elmozdítása is gyanúra adhat okot. Márpedig Blutman úgy véli, ennek a konszenzusnak egyszerűen nincs közepe, ugyanis a lényegről, tehát Solymosi Eszter sorsáról semmit sem tudunk. Az ügy tisztázatlanságát elutasítók ezen általában túlteszik magukat azzal, hogy a vád szerint a zsidók által meggyilkolt lány öngyilkos lett, elrabolták, beleszédült a Tiszába, világgá ment, balesetet szenvedett, vagy akármi más történt vele, nem is fontos, micsoda, lévén a per a középkorias antiszemitizmus és a felvilágosult polgári Magyarország nemzetközi hírű és szerencsére az utóbbi győzelmével végződő összecsapása volt, ez a lényeg. Blutman ehhez annyit tesz hozzá, hogy az ügyhöz nemcsak ez a háttér (a ráma) tartozik hozzá, hanem a történet maga is, amit azonban 136 éve folyamatos elfogultságok, érzelmek, ideológiák fednek vagy fedhetnek el. Ezért csupán a peranyag segítségével, egy jogász hideg tekintetével, az esetet kizárólag bűnügyként kezelve óhajtja újrakutatni a történetet.

Az éber, nyitott szellemű olvasó, aki a vita és a gondolkodás szabadságának híve, erre azt mondja, rendben, a tét ugyebár az, hogy más fordulatot vesz-e Solymosi Eszter drámája, ha a szerző megválaszolja azt, ami sok tudós szerint nem is kérdéses. Mi most tegyük fel, hogy az.

A könyv majd ötszáz oldalas, a legapróbb részletekig dokumentált, a vádnak és védelemnek nincs olyan érve, amelyen végig ne menne, ez viszont egy, a sűrítés és a szelekció kényszerével küzdő cikk. Amiből persze jöhetnek hibák.

Scharf Móric és Schwarz Salamon szembesítése a nyíregyházi tárgyaláson

A történet, emlékeztetőül. 1882. április 1-jén eltűnik Solymosi Eszter szolgálólány, akit gazdasszonya a boltba küldött. A gyanú, hogy a sakterválasztásra összegyűlő zsidók veszejtették el a lányt, gyorsan elterjed, de ezt igazából a zsinagóga templomszolgájának, Scharf Józsefnek ötéves fia, Samu erősíti meg pár héttel később. Samu azt meséli a libapásztor lányoknak, hogy az apja behívta a lányt, megkötözte, a metsző, Schwarz Salamon pedig megvágta a nyakát. Ezt pedig ő látta. Samu gyakran előadott története miatt a nyíregyházi törvényszék, amely több mint egy hónapon át csak Eszter körözését tartotta fent, kiküldte Bary József vizsgálóbírót, ő letartóztatta a templomszolgát és a feleségét. Scharf József másik fia, Móric, akit Nyíregyházára menet Recsky András csendbiztos egy írnokkal együtt a saját házában szállásolt el, május 22–23-án vallomást tett. E szerint az apja valóban behívta a lányt, hogy szombat lévén ő rakja át a gyertyatartókat, de Esztert a templomban már a községbe érkezett három sakter ölte meg, vérét edényben fogták fel.

Ha az éber, nyitott szellemű olvasó azt gondolja, hogy ezt mint a vád leggyengébb állítását már abban a korban sem hitték el, nem téved. Ismerve a zsidó vallás viszonyát a vérhez, Bary vizsgálóbíró is csak „babonás, vallási túlfűtöttségből elkövetett gyilkosság” eshetőségéről beszélt, a vérvád a perben elő sem került. A közbeszédben és a sajtó egy részében viszont igen, és ez a különbség nem lényegtelen. Blutman azt állítja, hogy a per komolyan vehető, egy ideig a liberális lapok által is dicsért színvonalon folyt, a kiváló védő Eötvös Károly vádjai a törvénytelenségekkel és ügyetlenségekkel kapcsolatban sokszor igaztalanok vagy túlzók, Stipta István jogtörténész szerint a vizsgálóbíró hibáinak a hiányos jogi háttér is oka volt. Mindenesetre a szabálytalanságok miatt Bary ellen fegyelmi vizsgálat indult, tehát nem nézték el a tévedéseit.

A történethez – de nem a pertörténethez – persze az is hozzátartozik, hogy Bary később, 1884-ben antiszemita hátszéllel indult a tiszalöki választáson, és emlékirataiban durván emlékezett meg a zsidókról.

Itt az éber, nyitott olvasó azért elmélázik, és úgy érzi, a fentiek miatt minden jogi bizonyíthatóság hiányában Bary eszméi és a vizsgálati munkája közötti viszony talán mégsem tekinthető nem létezőnek. Vagy csak a per elvesztése vadította meg?

A kor jogszolgáltatása tehát többé-kevésbé állta a nyomást. Abból pedig volt elég. Június 18-ra, amikor Eötvös elvállalta a vádlottak védelmét, Eszlár már túl volt egy zsidó–keresztény-összecsapáson, Istóczy Győző, aki egy év múlva létrehozta az Országos Antiszemita Pártot, a parlamentben interpellált a galíciai bevándorlás ellen, az antiszemita röplapok több településen zavargásokat okoztak, és csatasorba álltak az újságírók is, ahogy Blutman kissé zavarbaejtően fogalmaz, a proszemita és az antiszemita sajtó. Hazugságok, féligazságok és álhírek. Az egyik szerint a tanácsvezető bíró titokban felkereste Tisza Kálmán miniszterelnököt, és egyeztetett vele. Ez ugyan nem volt igaz, de Blutman László megemlíti azt az ismert tényt, hogy Tisza védelempárti volt, ám a vádban nem hitt Kozma Sándor budapesti főügyész és Szeyffert Ede főügyészhelyettes sem, aki a lapok szerint elég lagymatagon képviselte a vádat, s az ügyészség 1882 őszétől kifejezetten segítette Eötvöst. Vagyis a hivatalos álláspont belejátszott a per lefolyásába.

Az éber, nyitott szellemű olvasó eddig tehát azt tudta meg, hogy Eötvös állítása egy mindent átfogó antiszemita esküvésről, amely előre kifundálta a vérvádat (Samutól a libapásztor lányokon át a községi bíróig és Bary Józsefig), nem áll meg, ezenkívül a bíróság teszi a dolgát, ahogyan a Kúria is, amely bizonyíték hiányában felmenti a vádlottakat, de a kormány meg az ügyészség is a józan, mondhatni európai eszénél van. Az olvasó azért érez némi zavart, ugyanis Móric vallomására nincs magyarázat, mert bár a Pester Lloyd Eötvössel együtt úgy vélte, a fiút betanították, az Egyenlőség őrültnek tartotta, a Nemere nevű lap szerint pedig megkínozták, csak annyi valószínű, hogy Recsky csendbiztos és az írnok presszionálták, de a vallomását később, a bíróság előtt sem vonta vissza. Később, amikor visszakerült a szülői házhoz, megtagadta, amit addig mondott, 1905-ben az Egyenlőségben azt nyilatkozta, hogy a vallomását előre megírták.

A vallomás mindenesetre nemcsak érthetetlennek, de olyannyira ellentmondásosnak is bizonyult, hogy a bíróság a fiút nem is bocsátotta eskü alá, bizonyítékként tehát nem lehetett használni a szavait. Blutman László szerint azonban feltehető, hogy mégis látott valamit.

És mi van Samuval? Az ötéves kisfiúval, akit nem taníthatott be senki, hiszen amikor Eszter „megölését” elmesélte a libapásztor lányoknak, még nyomozás sem folyt. Tőle indult ki minden. Mit láthatott igazából, ha egyáltalán?

Vegyünk elő még egy fontos mozzanatot a könyvből.

Solymosi Eszter

Június 18-án, azon a napon, amikor Eötvös Károly beszél Móriccal, és elvállalja a védelmet, Tiszadada közelében tutajosok kifognak egy női holttestet. Az izgalom óriási. Hiszen ha a test, amelyen vágásnyomok nincsenek, Solymosi Eszteré, a vád máris megbukott, ám ha nem az övé, akkor a védelemnek, amely persze az előbbi lehetőséget vallja, meg kell magyaráznia, hogyan került a hullára Eszter ruhája. Ez esetben nyilván „úsztatásról” lehet szó, vagyis annak érdekében, hogy elhitessék, az eltűnt lány került meg, a tettesek kerestek egy fiatal női testet, ráadták a megölt Eszter ruháját, a hullát egy darabig úsztatták a Tiszában, majd elintézték, hogy rátaláljanak.

Rövidre fogva: az egymás érveit kizáró szakértőket meghallgatva a Kúria az utóbbi mellett döntött. A tiszadadai holttestről kijelentette, hogy az nem Eszteré, valamint hogy itt szándékos megtévesztésről van szó. Az ezt másodfokon korábban kimondó ítélőtábla azonban hozzátette, hogy mindegy is, kié a test, a vádat sem így, sem úgy nem támasztja alá.

Ez pedig tény, de ettől még semmi nem lesz világosabb.

Az éber, nyitott gondolkodású olvasó ezután már maga is összerakhatja, amit a szerző persze meg is fogalmaz. Három kérdésre nincs válasz sem Eötvös emlékirataiban, sem az azóta keletkezett tudományos és kevéssé tudományos irodalomban: 1. Hogyan került Solymosi Eszter ruhája egy ismeretlen nő holttestére? 2. Egyáltalán mi történt Solymosi Eszterrel? 3. Mihez kezdjünk a Scharf fiúk vallomásaival?

Ami most következik, és amit a nyitott szellemű olvasónak valahogy meg kell ítélnie, az Blutman verziója, ami mögött, ahogy ezt hangsúlyozza is, nincsen bizonyosság, annyi mondható, hogy ez a teória a többihez viszonyítva a legvédhetőbb vagy legalábbis a legkevésbé valószínűtlen.

Tehát.

A lányt Scharf József valóban behívhatta a házba, egy kis szívességet kérve, ám Eszter elejtett vagy eltört valamit, a hirtelen dühkitöréseiről ismert templomszolga pedig megütötte, a lány elesett, beütötte a fejét, és meghalt.

De lehetett véletlen baleset is. A lány a székről, ahonnan a gyertyatartókat pakolta fel a szekrénybe, leesett, beverte a fejét, és meghalt.

Blutman szerint a fiúk ezután tényleg láttak valamit, láthatták, ahogy Schwarz Salamon metsző valóban megvágta a lányt, de azért, hogy az ájult Eszter az érvágástól magához térjen. Ez nyilván nem történt meg, ezután jött a holttest rejtegetése, a hullaúsztatás, amibe Scharf mellett mások is besegítettek. Talán Scharf kérte erre őket, mert nem akart börtönbe kerülni. Talán attól tartottak, hogy a Scharf-esetből zsidóellenes ügy és per lesz, abból meg általános uszítás. Úgy dönthettek, jobb, ha elsimítják az ügyet.

Ezt írja Blutman. Ez az ő képe, ráma nélkül.

Az olvasó meg tűnődhet, visszakerül-e a kép a keretbe, és ha igen, elhomályosul-e megint, vagy megtanulunk végre mindkettővel, külön és együtt is szembenézni.