Rekviem egy közösségért
Elfogultságot jelentek be. Az a közösség ugyanis, amelyért a rekviem szól (egy kis kamarakiállítás formájában a Pinceszínházban és egy szintén kis kötetben), gyermekkorom meghatározó közössége volt.
Olyan közösség, amelynek tagjának lenni kitüntetésnek számított akkor is, és – nekem – kitüntetésnek számít ma is. A közösség a maga korában is úttörőnek volt mondható, hiszen (hogy más okot ne említsünk) ilyenfajta gyermek-művészegyüttes nemigen akadt máshol. Ott, abban a felújított Rottenbiller utcai házban 11-12 éves fiúk és lányok tanulták a különféle művészeti ágak kezdő lépéseit (voltak táncos-, zenész- és színészpalánták – szerénységem tiltja megsejtetnem önökkel, magam mely művészeti ágban árultam el akkoriban bizonyos tehetséget, azt azonban határozottan állíthatom, hogy ennek később semmi nyoma nem maradt), és legfőképpen azt tanulták meg, hogy a tálentum nem biztosít előjogokat az életben, ellenkezőleg, egyfajta kötelezettséggel jár.
És persze azt, mennyire fontos a közösség összetartó ereje: a közös értékrend, a közös élmények, a közös nyelv, a közös szemlélet. Ezért van, hogy ha az ember, évtizedek múltán találkozik valakivel (mondjuk, egy ilyen kiállításmegnyitón) az együttesből, akkor, ha nem is ismerik egymást (mert más-más korosztály tagjai), pompásan el tudnak beszélgetni egymással. Hisz Váradi István vagy Fehér Éva, Vadady Ágnes vagy Szirmai Béla neve ugyanazt jelenti mindannyiunknak, ahogy sokan emlékeznek még arra is, hogyan cserélt nevet a Beatang zenekar, hogy miért eszik idomárt egy vad berberoroszlán, és legvégül, de messze nem legutolsósorban, hogy miért nyúl a Nyúl. (És hogy miért e nagybetű.)
