Fuldoklik az utalásokban, mégsem meri megidézni napjaink égető problémáit

Tíz év után folytatást kapott Ernest Cline nagysikerű sci-fije, a Ready Player One, ami finoman szólva sem volt meglepő, tekintve hogy az alapötletből azóta film is készült Steven Spielberg közreműködésével, és a kasszáknál sem teljesített rosszul. A folytatás azonban nem üti meg elődje színvonalát, a szerző ugyanis hibát vétett azzal, hogy nem a történetre fókuszál, sokkal inkább a történetet körbeölelő popkulturális utalásokra, melyek önmagukban nem tudják hátukon vinni a könyvet. A Ready Player Two rengeteg érdekes témát boncolgat: a transzhumanizmus, a technológiához való addikció mellett az eszképizmus is boncasztalra kerül, mégsem érződik igazán frissnek, mint a 2011-es elődje. Kritika.

Miután az első részben Wade Watts és társai megörökölték James Halliday techgéniusz, az OASIS atyjának hihetetlen vagyonát és az azzal járó felelősséget, a Tökös Ötös életben maradt tagjai mezei kockák helyett a világ legnagyobb virtuális valóságot felépítő vállalatának vezetésébe kerülnek. Profitorientált hétköznapjaikat azonban megzavarja egy titkos, új találmány, ami nem kis morális dilemmát okoz hőseinknek. Az ONI névre keresztelt technológia által az emberiség le tudja vetkőzni a fizikai határokat, ugyanis az eszköz közvetlenül a felhasználó receptoraira és az elméjéhez kapcsolódik, így tulajdonképpen a virtuális valóságban csak a képzelet jelent határt annak, mit tehet meg.

Az amúgy is technológiafüggő társadalomnak ez csak olaj a tűzre, és a virtuális térbe menekülve kezdik el élni mindennapjainkat, semmibe véve a klímaváltozás és a túlnépesedés problémáját. 

Nem túl meglepő a könyv fordulata – főleg az első rész ismeretében –, ugyanis a tudományos-fantasztikus filmek kliséinek megfelelően feltűnik az OASIS-ben egy mesterséges intelligencia, aki ismét kihívás elé állítja a főszereplőket. Az első részhez hasonlóan egy kincskeresés veszi kezdetét, ami már elcsépeltnek tűnhet a Ready Player One olvasóinak és nézőinek. Ehhez ismét párosul az, hogy a szerző láthatóan él-hal a populáris kultúráért, és mindent meg is tesz azért, hogy ezt bizonyítsa az olvasónak. Ezzel két nagy probléma van.

Az első az, hogy míg az első rész esetében valóban frissítőnek hatott az, hogy a szerző ilyen jól tudja megidézni a nosztalgiafaktort – igaz, ebben nagy szerepe volt Steven Spielbergnek is, aki a filmadaptációban igen sokat változtatott Cline sztoriján –, addig a második rész már üres ismétlésnek tűnik. Ennek pedig leginkább az az oka, hogy elfogytak a közérthető utalások a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évekből. A mostani kötetben használt hasonlatok egyszerűen nem ismertek a legtöbb olvasó számára. A másik nagy probléma pedig az, hogy a nagy nosztalgiázás a történet rovására megy, ugyanis ismeret hiányában nem tudjuk magunk elé képzelni azokat a világokat, amelyeket az író szeretne láttatni velünk.

Ezért a kötet közepére-végére egyértelművé válik, hogy a Ready Player széria egyszerűen sokkal jobban működik mozgóképes formában, főleg úgy, hogy Spielberg kezei alatt formálódik az alapanyag.

Az is sajnálatos, hogy a könyv nem mer eléggé beleállni abba, hogy a történet és napjaink valósága között párhuzamot húzzon. Pedig lenne miben, ugyanis a transzhumanizmus kérdése már 2021-ben is az ajtónkon kopogtat, a klímaváltozás problémájáról, a tömeges szegénységről, a túlnépesedésről, és az eszképzimusról már nem is beszélve. Felmerül tehát a kérdés, hogy Cline csak a pénzért csinálta-e meg az első, New York Times bestseller kötet folytatását. A válasz pedig az, hogy szerintem nem. A karaktereken ugyanis érződik – főleg Wade esetében – hogy a szerző szívvel-lélekkel formálta őket. Kicsit utánajárva a kötetben feltűnő filmes, irodalomi utalásoknak, az is látszik, hogy igenis tudna működni az összkép, ha adott lenne minden ismeret az olvasónak. Viszont nem lehet elvárni az olvasótól – még a tudományos-fantasztikus világokban jártasabbaktól sem –, hogy ennyi háttértudással rendelkezzen egy könyv megértéséhez.

Könnyebb dolga lett volna a szerzőnek, ha egyszerűen fogja azokat a hasonlatokat, amiket az első részben bedobott, és simán csak átülteti napjaink, vagy legalábbis az ezredforduló utáni időszakra. Hiszen popkulturális téren bőven lett volna annyi termés az elmúlt egy-két évtizedben, hogy kitegyen egy négyszáz oldalas kötetet. A Ready Player Two-t tehát leginkább fekete öves filmnézőknek és kultúrnosztalgia-rajongóknak ajánlom, akit nem lehet zavarba hozni a '80-as évekre történő visszautalgatással. Ernest Cline korábban elmondta, hogy szeretne trilógiát csinálni a történetéből, de nem úgy, ahogy azt gondolnánk – ugyanis nagy valószínűséggel a cselekmények előzményét mutatná be az előkészületben lévő harmadik kötet.

(Kiemelt kép: Agave Könyvek)