Rákérdezve ragaszkodni – Szabó T. Anna bizalomról, bizalmatlanságról, szorongásról és menekülőutakról

Hogyan viseli a bezártságot az ország egyik legnyitottabb szerzője? Számíthatunk-e hamarosan az első regényére, és mi az, amit gyermekkorában egy életre megtanult? Új novelláskötetének megjelenése kapcsán Szabó T. Annával beszélgettünk bizalomról, bizalmatlanságról, szorongásról és menekülőutakról.

2020. december 26., 16:00

Szerző:

Bármely más alkalommal zsenánt lenne ezzel a kérdéssel kezdeni egy interjút, de ez után az év után most, hogy a karácsonyt és a szilvesztert is bekebelezte a koronavírus, talán nem: hogy vagy?

Csodálkozom, hogy még jól vagyunk. Az elejétől kezdve eléggé elbújtunk, nem mentünk a világon sehová, ahová nem volt muszáj. Remélem, hogy az ünnepet meg tudom teremteni, mert év végére mindig nagyon fáradt szoktam lenni, és ez nehéz év volt. Ráadásul annak, hogy azt csináld, amihez a legjobban értesz, az az ára, hogy nem segítesz másnak – ha arra gondolok, mit áll ki most például egy tanár vagy egy kórházi dolgozó, nagyon szomorú leszek, és elgondolkodom, íróként tudok-e eleget tenni. Persze, ha visszatekintek az én író hőseimre, azt mondom, hogy igen: Szép Ernő is mit tudott csinálni, megírta az Emberszagot, persze az egész más helyzet volt, de az, hogy dokumentálod a korodat, nagyon fontos dolog. Talán nem a kortársaidnak, hanem hosszú távon, szóval ilyen szempontból elégedett vagyok, de azért bennem van egy rebbenékeny elégedetlenség is, hogy mit kellett volna még tennem.

Érdekes, hogy azt mondod, alig mozdultatok ki, én úgy vettem észre, hogy a pályatársakhoz képest viszonylag sokfelé jártál.

Pedig tényleg csak oda mentem, ahova muszáj volt, ezenkívül gyakorlatilag a kertben éltünk. Régi mániám volt a kerített tér, a kerített világ, a keretek közötti létezés – hát ezt most megkaptuk. Jó, hogy van kert és van ég. Tudom, milyen olyan helyen élni, ahonnan nem látni az eget.

Szabó T. Anna
Fotó: Lakos Gabor

Amit mégis elvállaltál, arra mi motivált?

Nagyon kevés alkalom volt ahhoz képest, amennyi lehetett volna, de olyan sok vesztesége volt most az embernek jókedvben is, ráadásul tavaly egy évig nem voltunk itthon, mert Berlinben éltünk, és emiatt nagyon sok találkozó felgyűlt. Rossz volt, hogy ezeket most megint el kell halasztani ki tudja, mennyivel, de ahová eljutottam, ott rendkívül intenzív volt a hangulat, és olyan hálás voltam a maszkos embereknek, hogy el mertek jönni, mert én lehet, hogy nem mertem volna, pedig ez nagyon sok erőt ad. Szinte mindent kihagytam a szorongás miatt, még a hangversenyeket is, pedig azok fontosak nekem.

Ezek szerint te is szorongasz.

Hogyne! De közben a befelé figyelésnek és az önfegyelemnek nagyon nagy távlatát nyitja meg most ez a helyzet, ami jó, mert amerre a világ tartott, a „mindent megkaphatok” érzése nem volt megfelelő irány. Gyerekkoromban bezártságban éltem, de ez a bezártság most nem hasonlít ahhoz, mivel önkéntes, vagyis sok mindenről meg kell tanulnunk lemondani magunktól. Én a szorongás mellett nagyon mohó és kíváncsi ember is vagyok, erősen bennem él a tapasztalatszerzés mohósága, viszont a prózaíráshoz nem a tapasztalatszerzés az elsődleges, hanem a fegyelem, tehát ez egy ideális prózaírói állapot, amikor az ember nem nyüzsög, inkább befelé figyel és összegez. És ha írok, nem szorongok, szóval ez egy jó szorongásoldó gyakorlat is, örülök, hogy lehetőségem van rá.

A lemondásról jut eszembe, mennyire tudod meghúzni a határaidat? Képes vagy nemet mondani, ha már túl sok minden gyűlik fel?

Most már igen. Régebben mindent magam akartam megoldani, de már ismerem a határaimat, és tudok segítséget kérni. Érdekes dolog ez, mert költőként permanens haláltudatban él az ember, vagyis azért ír, hogy megállítsa az időt, én is így és ezért kezdtem írni, erről szólnak a korai verseim, az időről és az elmúlásról. Most pedig, hogy a kortársak közül is sokan az egyik pillanatban még vannak, a másikban már nincsenek, megint türelmetlenebbé váltam, és hajlamosabb vagyok elengedni dolgokat, mert nagyon kicsi ez az idő, ami adatott. Valahogy érzem már ezt a porladó láncot, és ettől megváltoznak a prioritásaim, például ezt az új könyvet, a Szabadulógyakorlatot nagyon meg akartam írni.

Feltűnt nekem, hogy a kötet koncepciója mintha kevésbé lett volna szoros, mint az előző novellagyűjtemények, a Törésteszt és a Határ esetében.

Igen, de a végére összeállt. Ezek nagyjából az utóbbi három év novellái, amelyek viszonylag külön íródtak – egy ponton kétségbe is estem, hogy nem valósul meg köztük a kohézió –, kivéve az utolsó hét-nyolcat, amelyek gyakorlatilag egymás után születtek, és végül a zene lett a kötet összetartó ereje, szinte akaratomon kívül. Ilyen szempontból versszerű, egy ritmus, egy zenei gondolat tartja össze, tehát ez nem egy koncepciózusan írt, hanem egy koncepciózusan befejezett könyv.

Azért éreztem más vezérfonalakat is a zenén kívül, például a női főhősöket vagy az okkultizmust.

Az okkultra azért volt szükségem, mert a szinte testet öltő szenvedélyekről akartam beszélni, amelyek mintha élőlényekként, szellemi befolyásokként lennének jelen a tudatalattinkban. A könyv eredeti címe Csupaszdomb lett volna, ennek minden testi és lelki értelmében. Úgy éreztem, hiába próbálunk az életünkben racionálisak és ironikusak lenni, mindent megoldani és távolságot tartani, nem tudunk, mert a bennünk lévő parttalan indulatok megkérik a magukét. A kamaszkor után az öregedéssel elveszítjük a sebzettségünk kimutatásának lehetőségét, azt, hogy minden élet-halál kérdése, a szerelem, a zene, minden. Nagyon fontos volt a női kiszolgáltatottság megjelenítése is, mert ez még mindig nincs kibeszélve, még lehet hozzátenni, odaadni magunkat ennek a témának.

Ennek kapcsán a novellákat kissé reménytelennek éreztem, pedig a cím alapján valamiért több reményre, menekülőútra számítottam.

Én reményteljesnek látom őket. Nem kiábrándult, hanem szenvedélyes akartam lenni, mert szerintem az extázis minden formája kiút. A béke ott lehet akár karnyújtásnyira is, például, ha az ember kimegy a kertbe, és vesz egy mély levegőt, akkor ki tud lépni egy kicsit az egészből, hirtelen nincs annyira egyedül. A felnőtt női lét egyik legjellemzőbb velejárója a teher, én pedig meg akartam mutatni, hogy van menekülés, például a zenehallgatás, a természet – a szabadság sokféleképpen megélhető. A terhet lerakni szerintem nem lehetséges, az öntudat fájdalma mindig ott van, a test terhét sem tudjuk letenni, egyedül a fizikai öröm extázisa, vagy egy derűs lénnyel való összeolvadás, a bizalom szolgálhat menekülésként. Ha minden igaz, lesz egy angol nyelvű verseskötetem, annak is Trust lesz a címe. A szeretet, kapaszkodás, ragaszkodás, a bizalom viszont elengedés, és ez a legnehezebb, hogy az ember odaadja magát a bizalomnak. Ha vigaszt akarna kínálni a kötet, ez lenne az: létezik öröm és kegyelem, csak meg kell próbálni visszatérni hozzá.

A kötet végén felsorolod, melyek az alkalmi vagy magazinba írt novellák, amelyeket itt átdolgoztál. Hogyan kell elképzelni ezt az átdolgozást?

A felkérésre írt novellákban gyakorlatilag mindig verset írok, rituálisan betartom a kereteket. A műfordítástól óriási fegyelmet tanultam, egyfajta balladisztikus sűrítésre adott lehetőséget. Egy régi dolgozatomban, a Korlát és keretben leírtam, hogy ami Szabó Lőrincnek korlát volt, az Babitsnak keret, tehát ez alkati kérdés is. Volt olyan novella, amelyhez utólag hozzátoldottam, mert néha frusztráló, hogy meglátsz valamit, amit a keretek miatt nem tudsz beledolgozni a történetbe, de alapvetően a versírásból adódóan nagyon fegyelmezett vagyok. A többi novellánál pedig csodálatos volt megélni, hogy nem szab gátat semmi, és a kettő nagyon jól működött egymás mellett. A Törésteszt című kötetbe annak idején regénydarabokat is válogattunk. Na, az nagyon fájt, olyan volt, mint lemondani egy szerelemről.

Ezen a ponton nem tudom megkerülni a kérdést: hol tartasz most a regényírással?

Jó volna egy hét egyedül. Nagyjából négy éve nem volt rá esélyem, pedig a regényíráshoz nagyon kellene ez a függetlenség. Elkezdtem írni, tudom, mit akarok, és ha lenne egy hetem, amit teljesen erre szánhatok, akkor befejezném. Hátha élek annyit, hogy tényleg megírjam. Nagyon nehéz odaadni magam ennek, amikor olyan sokfelé kellene még az odaadásom, ez nőként különösen bonyolult. Bár igazság szerint talán még el is mehettem volna, szóval lehet, hogy csak menekülés és önáltatás az egész. De végül csak megcsinálom.

Érdekes volt, ahogy Benedek Szabolcs kritikáját úgy kommentáltad a Facebookon, hogy „jó érzés, ha a neves kollégák figyelnek”. A te generációdnál már tényleg viszonylag kevés a szakmai visszajelzés. Ez hogyan érint?

Rájöttem, hogy amikor éppen túl akarok élni, akkor nem szabad figyelni a kritikára. Ha dolgom van, nem vágyom bosszankodni. Örülni persze szeretek, de alapvetően tudom, mit akarok, és nincs időm a visszajelzésekkel foglalkozni, ráadásul az embernek személyes elfogultságai is akadnak. Én is írtam kritikákat, de épp azért hagytam abba, mert nagyon nagy odaadást követel minden szöveg, én pedig önzőbb lettem egy kicsit. Tehát pontosan ugyanazért nem olvasom, amiért nem írom, hogy ne zökkentsen ki. Meg kell csinálnom, amit akarok, és utána jöhet bármi, nem veszem magam olyan komolyan, egy szöveg csak egy szöveg, írok másikat. Én tudom, mi a célom vele, hol a helye, ez az író saját dolga, hogy miért kellett megírnia, amit megírt, bárhogyan is sikerült. Varró Dani nemrég kitett egy írást a Szöveges kontentre, amelyben említi Babits két rossz sorát: „aki nem szeret, annak jó lesz így is/ és aki szeret, annak jó lesz így is”. Nagyon fontos, hogy valaki idegenkedve vagy szeretettel közelít, és minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé tudunk szeretettel közelíteni. Kritikát edzés írni és edzés olvasni, én pedig talán már elég edzett vagyok. Ráadásul mind a két oldalról el lehet szédülni a jótól és a rossztól is.

Szabó T. Anna
Fotó: Lakos Gabor

Ha már a szédülésnél tartunk: úgy látom, ritkán foglalsz állást közéleti kérdésekben, miközben a szövegeidben mélységes humánum van. A szerelem például nemtelen a novellákban, ami ma Magyarországon mégis csak egy erős állásfoglalás.

A szeretet és a szerelem is nemtelen, nagyon szép, hogy az angolban a „love” szó fejezi ki mindkettőt. Elhiszem, hogy riasztók lehetnek az érzelmek extremitásai annak, aki ódzkodik bizonyos dolgokat megélni – különben én magam is nagyon polgári módon élek –, de úgy gondolom, ezekben az esetekben nem a nemek kérdése rémíti meg az embereket, hiszen az a legkevesebb. Kisebbségi létben nőttem fel erdélyiként és nőként, ilyen módon nem az elnyomást tanultam meg, hanem az együttélést. Nagy tapasztalat volt ez számomra, a szüleim, a saját konzervativizmusuk ellenére, nagyon elfogadónak és toleránsnak neveltek. Körülöttem nem volt ez a sebzett harag, sértettség és frusztráció, amit most érzékelek, ehelyett egy jó értelemben vett polgári elfogadás uralkodott. Ott tanultam meg a nyelvek együttélését is, hogy nem a te nyelved a világ közepe, hanem rengetegféle csodálatos nyelv van még, és varázslat az egész. Az erdélyi irodalomnak nagy többlete a nyelv- és szómágia. Ahol felnőttem, ott meg kellett tanulni megérteni a másikat. Hiszek az emberi kedvességben, a hatalom viszont nem ismeri a kedvességet, és én gyerekkoromban megkaptam a leckét, hogy sose bízzak a hatalomban és a hatalmaskodókban. Az egész életünk az elhallgattatásra volt kihegyezve, bennem pedig megérett a gondolat – utólag is azt hiszem, joggal –, hogy semmi sincs ingyen, és a mértéktelenség felzabál mindent. Nem szeretek belemenni a napi dolgokba, de mostanában belementem egy kicsit, mert már hova lehet hátrálni, hova? Annak ellenére érzem ezt, hogy nem vagyok vonalas, hiszen mindkét oldalon vannak rendes emberek, ha meg nem rendesek, az kicsinyességből, hiúságból, sértődésből vagy bosszúvágyból fakad, nem gonoszságból. Nőként talán könnyebb, mert régebben edződünk arra, hogy kompromisszumot keressünk, a férfiaknak nehezebb dolguk van. Ezzel együtt aláírtam minden petíciót, kimentem tüntetésekre például az oktatásért, mert az sosem kellene, hogy politikafüggő legyen.

Gyakran hallani mostanában, hogy bár már vége lenne ennek az elátkozott évnek. Íróként és emberként te mit vársz 2021-től?

Szeretnék kicsit megállni. Elfáradtam a küzdésben, jó lenne valamivel fegyelmezettebbnek és önzőbbnek lenni, hogy megírjam, amivel tartozom. Ezenkívül azt kívánom, hogy ne ugorjunk egymásnak, a kollégák egymásnak ugrása és ugrasztása szerintem a legszörnyűbb. Egyfajta keresztényi türelemgyakorlatnak élem meg, hogy ne üljünk fel a provokációknak, és ezen van még mit gyakorolni. Én magam nem érzem, hogy mást mondanék most, mint húszévesen, miközben magam körül azt látom, hogy sokan nagyon is mást mondanak. De persze, ha valaki mozdulatlan és az erkölcs mintapéldájának tűnik, az is gyanús, ahogy Nemes Nagy Ágnes mondja: „gyanús villámló, hősi arcom: gyanakszom”. Talán az a lényeg, hogy mindig rá kell kérdezni mindenre, ezt nem szabad feladni, mert lehet, hogy azoknak van igazuk, akik változnak. Tehát emberileg azt várom a jövő évtől, hogy bár úgy érzem, tudom, mi a helyes és a helytelen, ne ragaszkodjak hozzá megrögzötten, mindig csak rákérdezve.

Két magyar nagyjátékfilm is versenyben van a hétfőn kezdődő Berlinalén az Arany Medvéért. Közönség és sztárok nélkül kezdődik az egyik legjelentősebb filmszemle, a 71 éves Berlini Nemzetközi Filmfesztivál.