Tényleg csak volt – Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood
Ha valamikor, hát most tényleg indokolt előhozakodni a szokásos közhellyel arról, hogy ez volt az év legjobban várt filmje. Mert tényleg az volt: Quentin Tarantino kilencedik mozija, a Volt egyszer egy Hollywood, Leonardo DiCaprioval és Brad Pittel a főszerepben. A cím természetesen utalás Sergio Leone két nagy művére, a Volt egyszer egy Amerikára, illetve a Volt egyszer egy vadnyugatra, ami pedig az utóbbit illeti, a filmben nem pusztán sokszor említik a spagettiwestern műfaját, sajátos funkciót is kap benne. Sergio Corbucci neve is elhangzik (Django!), és hivatkoznak a műfaj néhány korabeli, valamint fiktív darabjára. És ha már az idézeteknél tartunk: tudjuk régóta, hogy Tarantino filmjei tele vannak zsúfolva intertextuális utalásokkal, de ehhez a filmjéhez úgyszólván már filmgeológust kell hívni, hogy feltárja az allúziók összes rétegét. Van a filmben önidézet szinte minden Tarantino munkából, van jó pár explicit módon hivatkozott film a hatvanas évekből (bejátszás, szóbeli említés, hirdetés, filmplakát). A nagy szökéstől a The Wreckin Crew-ig (ebben valóban szerepelt Sharon Tate) az FBI és a The Man from UNCLE című televíziós sorozatokig. És ugyanakkor van jó pár enigmatikus utalás is, például a könyvesboltban a szobor A máltai sólyomból. De az alapos kutatás legyen a geekek élvezete.
Tarantino természetesen nem csak filmeket, de műfajokat is megidéz, pontosabban átírja, újrahasznosítja őket, adaptálva a Volt egyszer egy Hollywood kontextusához: megtalálható a műben a thrillertől a horroron és musicalen(!) át a kung fu-filmig szinte a teljes repertoár a rendező kedvenc zsánereiből.
Ezeknek az utalásoknak, allúzióknak megvan a szerepük a filmben, de azért inkább a rejtvényfejtésre hajazó olvasat szintjén. De miféle műben is próbáljuk összerakni a puzzle darabjait?
Tarantino filmkészítési módszerének egyik legérdekesebb vonása, hogy nagyon eredeti módon kombinálja az elbeszélés szervezése közben a töredékes és a lineáris történetmesélés jellemző elemeit. Szofisztikált módon vegyíti az elbeszélés szemszögének, idejének váltásait a kiegyensúlyozott cselekmény-alakítással. Ebben a mostani munkájában a rendező mindezt megtoldja azzal a fogással, hogy dramaturgiailag az egész filmet egy végső csavarra építi (aminek, bevallom, én nem vagyok akkora híve). Tulajdonképpen efelől a fordulat felől komponálja meg a film egész szerkezetét. Minden performatív motívum ebbe az irányba mutat. Olyannyira így van ez, hogy szokatlan módon a filmet kísérő „használati utasításként”, Tarantino közzétett egy kritikusokhoz, bloggerekhez címzett kérést: „A szereplők és a stáb keményen dolgozott, hogy valami eredetit hozzon létre, és én csak annyit kérek: senki ne áruljon el semmit, ami a későbbi közönség számára lehetetlenné tenné, hogy ugyanúgy élvezze a filmet, mint azok, akik most látják."
Tényleg ritka, hogy az alkotó ilyen kéréssel forduljon majdani bírálóihoz, de indokolt. Annyi talán megengedhető, hogy a posztfaktualitás korában erős fricskának bizonyuló játék-a-tényekkel típusú fordulatra épül a film, de ennél többet elárulni én sem kívánok. Még ha ekként jól meg is kötöm a saját kritikusi kezem.
A Volt egyszer egy Hollywood két egymáshoz régóta és bizonyos értelemben furcsán kötődő figura történetét beszéli el. Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) színész és Cliff Booth (Brad Pitt) kaszkadőr érvényesülni vagy inkább talpon maradni szeretnének Hollywoodban. Nem barátok, talán cimborák, leginkább munkatársak, de nem egyenrangú felek. Rick munkaadója Cliffnek, aki afféle mindenes a kaszkadőrködés mellett, ugyanakkor viszonyuk a szimpla főnök-beosztott leosztásnál jóval szorosabb. Érdekes eleme a szociológiai háttér megteremtésének, hogy Tarantino felvillantja a két ember között meglévő anyagi és státuszkülönbséget. Rick úszómedencés villában él a Cielo drive-on (ott lakott 1969-ben Roman Polanski és Sharon Tate), míg Cliff egy lepukkant lakókocsiban. De Tarantino aztán nem viszi el ebbe az irányba a filmet, pontosabban az osztály- vagy kulturális különbségeket más síkon rajzolja meg. Bemutatja a hollywoodi dolce vitát, a filmes és szórakoztatóipari high society életét (Playboy-party, előkelő éttermek), míg ellenpontként egy, a városon kívül élő kommuna világát. Hozzáteszem: a műnek végig sajátja egyfajta irónia, ami kitűnően ellensúlyozza azt a melankóliába hajló ábrázolásmódot, amelyik egy letűnt világnak állít emléket. Merthogy a Volt egyszer egy Hollywood bizonyos értelemben hommage á Golden Age, vagyis tisztelgés a hatvanas évek nagy korszaka előtt. Már leginkább a filmipar hőskora előtt. Mivel a hatvanas években a mozi felfutásán kívül azért mintha zajlott volna kulturális- életforma, meg szexuális forradalom, és ezekből nem sok jön át Tarantino filmjében. De nincs is rá szükség.
Az alkotás ugyanis a két főhős útkeresését, megkapaszkodási kísérletét ábrázolja, mellékszálként meg egy fiatal színésznő (Margot Robbie) kezdő lépéseit a hírnév felé. Rick Dalton leginkább tévés sorozatokban meg másodosztályú westernekben domborít. A film elején az ügynöke (Al Pacino) az arcába is mondja, hogy ha így folytatja, beskatulyázzák, és hamarosan vége a karrierjének. Amit egy európai kiruccanás szakít meg, ahol is Rick spagettiwesternekben kap szerepet, miközben nagy álma az, hogy egy Polanski-filmben játszhasson. Cliff helyzete még sanyarúbb, hiszen ő munkát már csak akkor kap, ha Ricknek lehet a düblőre, de néha már akkor sem. Különösen nem, ha éppen jól elveri Bruce Lee-t, a harcművészt. (A film egyik legmulatságosabb jelenete.) Szóval a maguk módján mindketten küszködnek, Rick úton az alkoholizmus és a lecsúszás, míg Cliff a kiöregedés és ekként a munkanélküliség felé. Azért az álomgyárban sem fenékig Hollywood az élet.
A Volt egyszer egy Hollywood ismét bizonyíték arra, hogy Tarantino nagyon tud atmoszférát teremteni. Egy jelenetben Rick hosszabb dialógust folytat egy nyolcéves gyerekszínésszel, tulajdonképpen a színészi hivatás ars poeticájáról, s ez a metaforizált párbeszéd a mozi egyik legmegkapóbb része, egyszerre drámai és mulattató. S ha már itt tartunk: a credit list után következő jelenet árulkodik leginkább arról, hogyan képes Tarantino poént felépíteni utánozhatatlanul. A hirdetéses geget annyian és annyiszor elsütötték már, hogy akár unalmas is lehetne, de ahogy Tarantino konstruálja a jelenetet, ahogy pimasz önidézettel operál (Red Apple cigaretta), és ahogy mindezt Leonardo DiCaprio megformálja, az frenetikus. Amúgy a filmnek, mint a legtöbb Tarantino-mozinak elég sajátos a ritmusa, látszólag nem mindig indokoltan túlepizált részek váltakoznak gyors snittekkel, ami saját időarányokat teremt a műben.
A film címe természetesen érthető úgy is, hogy az a Hollywood, amelyet Tarantino ebben a filmben ábrázol, csak volt, nem létezik már. És tényleg nem. A CGI korában lassan a hagyományos értelemben vett mozi sem létezik már. Legalábbis az a manufakturális jellegű, ami a hatvanas években dívott, az biztosan nem.
Jó, hogy Tarantino emléket állított a kornak.
