Prométheusz a sziklán

Különös egy könyv ez. Amplitúdója a lét végső kérdéseitől a legelső kérdéséiig terjed. Az ezoterikus filozófiától az érzékek birodalmáig. És vissza: oda-vissza, egészen pontosan.

A munka „alapanyaga” Ted Hughes huszonegy Prométheusz-verse, amelyek maguk is mintegy melléktermékként jöttek létre egy dráma írása (pontosabban átírása) közben, a hetvenes évek elején. (Ted Hughest a magyar olvasó elsősorban Sylvia Plath férjeként tartja számon, pedig alanyi jogon is a legnagyobbak közé tartozott.) Alapanyaga, mondom, noha pontosabb lennék, ha azt mondanám, egyharmada, hiszen a versek eredetiben is olvashatóak a kötetben. Mellette a magyar fordítás (Lázár Júlia munkája), a túloldalon pedig egy-egy fotó Horváth Dávidtól.

A szenvedés, a reménytelenség, a hiábavalóságában is nagyszerű és nagyszerűségében is hiábavaló küzdelem ember, Isten (és a madár) között – ez a versek világa, hol kozmikus, hol szürreális képeit néha érezzük inkább, mintsem értenénk. De attól még mindenestül magához láncol bennünket ez a világ, Prométheusszal szólván.

És most jön csak az igazi feszültség: Hughes versei mellé Horváth Dávid fotói. Csupa ránc öregemberek, ijedt gyermekek, elesettek, szegények, cigányok. Első látásra fényévnyire vannak Hughes esendő héroszaitól. De csak első látásra: mert aztán jön Lázár Júlia, aki a fordítás örvén (miközben persze az, mindenestül) finoman, érzékkel egymáshoz illeszti a részeket. Vagy felmutatja, mennyire egymáshoz valók.

Így lesz igazán különlegessé ez a kötet.