Shakespeare az autómosóban – Polgár Csaba: Egymás ellen uszítottak minket
– Előadás közben átfutott bennem: vajon Shakespeare mit szólna a Kertész utcai Shaxpeare-mosóhoz? Megdöbbenne? Tetszene neki?
– Nem tudhatjuk, de nem hiszem, hogy bántaná őt az előadásunk.
– Szerintem sem. Ha itt élne a 21. századi Budapesten, lehet, hogy hasonlóan dolgozná föl Rómeó és Júlia történetét.
– Shakespeare műveivel nagyon hálás dolog foglalkozni. Játszottam, rendeztem is már a darabjait, és mindig azt tapasztaltam: annyira erős történeteket írt, hogy bárhogyan forgathatjuk, ha a feje tetejére állítjuk, akkor is mindig az lesz a mű kicsengése, amit ő akart. Úgy érzem, Závada Péter és Bodó Viktor átiratában nincs semmi pökhendiség és agresszivitás a szerzővel szemben. Ez a mai magyar valóságban játszódó Rómeó és Júlia. Abszolút belefér Shakespeare szellemiségébe, ő maga is folyton átiratokat csinált, az előadásai populáris színművek voltak, a társadalom minden rétegéhez szóltak, és a színpadi hatáskeltés teljes akkori eszköztárát bevetették, nem riadtak vissza a szexuális tartalmaktól sem. A színészei is sokat improvizáltak állítólag.
– Az önök „Shaxpeare-mosásában” is nagy hangsúlyt kapott az improvizáció. Pedig mostanában gyakran panaszkodnak a színészek a rendezői diktatúráról.
– Akad olyan rendező, aki centire pontosan megtervez előre mindent a színpadon, és van olyan is, aki csak irányokat jelöl ki, kereteket szab, de erősen hagyatkozik a társulatra is. Mindkét módszernek van létjogosultsága, egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Nincs recept, csak jó és rossz munkák. Bodó Viktor és Závada Péter nagyon felkészülten jöttek, határozott elképzelésük volt arról, milyen típusú színházi világot akarnak létrehozni, és mi ezeken a határokon belül mozoghattunk. Ugyanakkor sok mindent kipróbálhattunk, ötletelhettünk, és ami működött, bekerült a szövegkönyvbe. Az improvizációk nagy szerepet kaptak például a jelmezbál jelenetében, ahol – az eredeti mű szerint is – Rómeó és Júlia megismerkednek. Itt nincs szöveg, csak zene, ének és mozgás. Kaptunk Viktoréktól egy zenei válogatást az elmúlt harminc év ikonikus számaiból a Bizottság együttestől a Despacitón át Ákosig meg a Fidesz barackfás kampánydaláig. Mi is hozhattunk zenéket. A próbákon először mindenki végigénekelte a saját dalát. Nagy élmény volt hallani a Bizottság Szerelem című számát Gálffi Lacitól.
– Az előadást 16 éven felülieknek ajánlják, és a színlapon hosszan riogatják a nézőket: „Az előadásban előfordul hulla és annak fagyasztása, csontok, hányás, köpés, meztelenség, verekedés, méregkeverés, füst, stroboszkóp, hangos zene, riasztó hangeffektek, zaj, káosz, kosz és több liter művér.” Ennél jobban nem is lehetne fölcsigázni az érdeklődést. A célközönség főleg a fiatalok?
– Persze, az jó lenne, ha minél több fiatal jönne hozzánk, de egy előadás nem szólhat csupán egyetlen korosztályhoz. Bodó Viktor először rendez nálunk, és akik szeretik az előadásait, de még nem voltak az Örkény Színházban, most ők is eljöhetnek. Viktor munkái nem épp a visszafogottságukról és a fekete-fehér látásmódjukról híresek. Ez másféle teatralitás, ami egy picit különbözik attól, amit az Örkény társulatától eddig megszokhattak.
– A kritikusok között van, aki magasztalja az előadást, más azt írta: nem érti, miért kockáztat ilyen határátlépésekkel a színház.
– Számítottunk arra, hogy megoszlanak majd a vélemények. De szerintem egy színész legfeljebb akkor kockáztat, ha nem végzi el tisztességesen a munkáját, de itt erre nem volt példa. Nagyon jó próbafolyamat volt, számunkra inkább izgalmas, jófajta újdonságot hozott.
– Ma már elvárás egy fiatal színésztől, hogy ruha nélkül is játsszon?
– Dehogyis. Nincsenek ilyen kényszerek.
– Önnek nem okoz gondot, ha meztelen a színpadon?
– Többször voltam már ilyen helyzetben, és egyikben sem éreztem, hogy a meztelenség indokolatlan lenne. Nyilván csak úgy, öncélú magamutogatásból nem tenném. Én Mercutiót játszom, aki elképesztő intenzitással, kompromisszumok nélkül él, számára nincsenek határok, és ezt színészként sem lehet megúszni. Az előadásunkban némileg eltolódtak a karakterek, az eredeti műben sokkal hangsúlyosabbak az önzetlen, mély barátságok. Ebben az átiratban ezeket a köröket nem a becsületesség és az önfeláldozás jellemzi, hanem a pillanatnyi túlélés és a mámor hajszolása. Mercutiót is az önérvényesítő hedonizmusa hajtja.
– Sok színész gyerekkora óta erre a pályára készült. Ön is?
– Én nem. Bár Nádudvaron, ahol általános iskolába jártam, nagyon jó volt az irodalom és a zene oktatása. Szavalóversenyeken is bohóckodtam. Majd felvettek Debrecenbe az Ady Endre drámatagozatos gimnáziumba. Igazából ott szerettem bele a színházba, és ebből nem is tudtam többé kikeveredni. Érettségi után a budapesti színművészeti színész szakára jelentkeztem kétszer is, sikertelenül. Közben az Új Színház stúdiósa lettem.
– Végül Ascher Tamás és Novák Eszter zenés színész osztályába vették föl. Miért váltott zenei irányba?
– Én akkor is prózai osztályba jelentkeztem Máté Gáborhoz. Levélben értesítettek, hogy nem jutottam tovább, de zenés-színész szakon várnak a harmadik fordulóra. Nagyon meglepődtem, mert nem énekelek jól, viszont szerencsére érdekeltem Ascherékat. Szerettem a főiskolára járni, de az énekvizsgák számomra rémálmok voltak. Selmeczi György tanár úr el is látott egy hasznos tanáccsal az első év végén: „Csaba, maga nem egy vokális krőzus, inkább próbálja eljátszani, hogy énekel, abból talán lesz valami.” Rengeteg új dolgot tanultam ott, amit prózai szakon nem kaptam volna meg.
– Mercutio szerepében is trombitál, de tud klarinétozni is.
– Minimális szinten játszom ezeken a hangszereken, bárki megtanulhat ennyire. Viszont lehet olyan hangeffekteket fújni, hogy mindenki azt higgye, milyen jó vagyok több hangszeren. Pedig egyáltalán nem.
– Ez volt az első zenész színész osztály a színművészetin, egyben az első olyan osztály is, amelynek tagjait sehol nem várta szerződés diploma után. Erre is felkészítették önöket a tanárok?
– Mondogatták, hogy számítsunk rá, de amikor az embert felveszik a főiskolára, oda, ahová annyira vágyott, nem ezzel foglalkozik. Hajtja a lelkesedés. Nekünk már a piacon kellett volna érvényesülni, de nem volt gyakorlatunk ebben. Közben Kaposvárott is beindult a színészképzés, és 2007-ben, amikor diplomáztunk, több mint negyven színész végzett. Ez abszurd, ennyi embert nincs hová elhelyezni. A színészosztályunk ezért is akart együtt maradni, és megalapítottuk a független HOPPart Társulatot. Ez valamennyi biztonságot jelentett nekünk, és legalább dolgozhattunk. Az is fontos volt, hogy azt a zenei képzést, amit kaptunk, használhassuk is, edzésben tartsuk magunkat. Nekem egyébként szerencsém volt az Örkény Színházzal. Az Örkény társulatából Czukor Balázs váratlanul felmondott, Novák Eszter itt rendezte akkor a Búvárszínház című előadást, amelybe engem hívott Balázs helyére, és aztán valakinek át kellett vennie a korábbi szerepeit is. Megkaptam ezt a lehetőséget, és aztán a szerződést is. A véletlenen múlt az egész.
– A színészetet kevésnek érezte? Ezért kezdett rendezni is?
– Ez is sok véletlenen múlt. A HOPPart társulatban rendeztem először, Kleist Hermann csatája című darabját, talán nyolcszor játszottuk összesen… De Erős Balázs éppen látta az egyiket, és felajánlotta, hogy készítsünk a MU Színházban is előadást. Ez volt a Korijolánusz, amelyet több külföldi fesztiválra is meghívták, németországi színházakban is dolgozhattunk. Felvetődött, hogy rendezőként kint maradjak, de közben az Örkény Színházban már Peer Gyntöt és Hamletet játszhattam. És erről nem akartam lemondani.
– Az Örkényben is rendez, és az előadásaiban erős a közéleti mondanivaló. A színház stúdiójában jelenleg is látható Jászberényi Sándor újságíró, író A lélek legszebb éjszakája című novelláskötetének színpadi adaptációja. Jászberényi haditudósítóként dolgozott a Közel-Keleten, és ottani élményeiből írta meg elbeszéléseit.
– Bagossy László rendező adta a kezembe a könyvet azzal, hogy nagyon jó, csak lehetetlen megrendezni. Ez ugye rögtön felkelti az ember érdeklődését. Sándortól szabad kezet kaptunk a feldolgozáshoz, Szabó-Székely Ármin készítette a szövegkönyvet, Nagy Zsolt és Ficza István játssza a Maros Dániel nevű haditudósítót. Jászberényi eredeti közel-keleti felvételeit, fotóit is felhasználjuk az előadásban, amely a Madách téren forgatott képkockákkal ér véget. Meg akartuk mutatni azt a kontrasztot is, hogy mi itt, Magyarországon voltaképp milyen biztonságos burokban élünk. Felfoghatatlan, hogy ennek ellenére mennyi egymásnak feszülés és gyűlölködés van az országban. Az egész elmúlt harminc év benne van abban, hogy itt mára felépült egy sajátos autokrata rendszer. Pedig fantasztikus a kultúránk, és kész csoda, hogy egy ilyen unikális nyelv, mint a magyar, egyáltalán fenn tudott maradni. Sokkal inkább lenne okunk büszkeségre és elégedettségre. Békességben élhetnénk önmagunkkal. Ezért sem értem, mire való ez a nemzeti nagyravágyás, állandó ellenségkeresés és kultúrharc.
– Ön már 2012-ben arról beszélt, hogy a független színházakra itt nincs szükség, a politika ellehetetleníti őket. Azóta csak romlott a helyzet. A taotörvény módosítása miatt a független színházak csődbe mehetnek. A HOPPart például júliusban megszűnt.
A társulat lassú kivéreztetése már évekkel ezelőtt elkezdődött, amikor radikálisan csökkentették a működési támogatásunkat, és sokszor a megítélt pénzt sem kaptuk meg. És közben a mi életünk is változott. Ha már családod, gyereked van, nem engedheted meg, hogy teljes létbizonytalanságban élj. A HOPPartból mindenki ezerfelé dolgozott, így már nem lehetett ezt az alkotóközösséget fenntartani.
– Nemrég önkormányzati választások voltak az országban, és Budapesten, valamint több vidéki városban is ellenzéki győzelem született. Kérdés, ennek lesz-e hatása a kulturális életre, csitul-e a kultúrharc. Vár változásokat a fővárosi színházi életben?
– Azt hiszem, amíg a szakma nem tud összeállni, egységesen képviselni a közös érdekeit, addig itt nem nagyon lesz változás. Hiú remény, hogy a problémáinkat majd valaki más, a politika megoldja helyettünk. A politika szórakoztatóipari termékké vált, a televíziókban már nem a színészek, énekesek a sztárok, hanem a politikusok. A hazai közélet kezd annyira abszurddá válni, hogy a színház nehezen tud vele versenyezni. Ehhez hozzájön, hogy a hatalomnak sikerült megosztania a színházi szakmát is, nem csak ideológiailag. Azt, hogy a tao nem jó, eddig is tudtuk. Visszaélésekre adott lehetőséget, ráadásul arra kényszerítette a független színházakat is, hogy mindig telt házas előadásokat produkáljanak, és ez szembement a kísérletezéssel. De ahelyett hogy kitakarították volna a szemetet és kizárták volna a csalókat, megszüntették ezt a támogatási formát, ám nem dolgoztak ki helyette új rendszert. Pillanatnyi, rövid távú alkukat ígérnek színházaknak, ezért mindenki bizonytalan. A politika felszalámizta a szakmát, egymás ellen uszítottak minket, és ez a legrosszabb. Nem tudom, mikor fogunk ezen változtatni.
