Pókembergyűjtő szülő szuperhősös gatyában keresi Donald kacsát

Szuperhősökért rajongani ma már több generáció közös élménye itthon is, a standokon sosem látott bőséges és színes kínálat tolong. De mit adjunk a gyermekünknek, ha elsőre mégsem szuperhősös történettel szeretnénk rávenni az olvasásra? Van miből válogatni? Egyáltalán, mikortól ideális megismertetni a médiummal? A már magyarul is kapható Konc, Jeff Smith kultikus képregénye, minden dilemmánkat megoldja.

2021. január 25., 13:24

Szerző:

Mintha a Kacsameséket összeeresztették volna a Gyűrűk Urával – legalább ilyen élményt nyújt és legalább ennyire szórakoztató a Konc. Vagy mintha a nagyerdei manó, Bobo kapott volna némi szteroidot, hogy a nyakába vegye a legnagyobb és legviccesebb őrületet, amivel valaha dolga volt. Bizony, a Bobo, meg a szintén svéd Góliát, ami a nyolcvanas évek végéről a Konc egyfajta előképének is tűnhet az itthoni felhozatalból, de míg nálunk ’91-ben Bobo és Góliát a fénykorukat élték, távolabb, az Egyesült Államokban a Koncnak épp az első száma jelent meg. 

Azután még tizenhárom éven át futott óriási sikerrel, s az ötvenöt számra kalibrált képregény most végre nálunk is megjelenik összesen kilenc kötetben: szerencsére eddig a koronavírus sem tett keresztbe annak, hogy megfelelő ütemben jöjjenek a részek, az első három epizód (Távozás Koncfalváról, A nagy tehénfutam, A vihar szívében) már meg is jelent.

A Konc első kötetének borítója

Ám hiába élik másod-, sőt egyszerre harmadvirágzásukat is nálunk a szuperhőstörténetek, kifejezetten kicsiknek szóló kalandok alig akadnak. Pedig a Konc igen közel áll ehhez. Lelkesítő, hogy a 2017 végén új erőre kapó Kockás ma is bármikor elérhető, Garfield gyakorlatilag harminc éve töretlenül trónol a hazai újságosoknál, Asterix és Lucky Luke is szerencsére jó ideje állandó szereplője a magyar kínálatnak, a Konc mégis feltűnő hiányt hivatott pótolni.

Ha már szóba került a Bobo, ez messze komplexebb Bobóék rövid, néhány oldalas kalandjainál, hiszen a Konc egy elejétől a végéig építkező, lenyűgözően bontogatott történetfolyam, folyton durranó kis meglepetésbombákkal, amelyek a fősztori előrehaladásával mindig képesek új szempontot villantani a cselekménybe.

 

Pedig csak haza akartak menni...

 

De kicsoda, micsoda is Konc? Nem egy konkrét szereplő, hanem egy egész népcsoport, kis termetű, csontfehér lények, akik bár homogénnek tűnnek, valójában sokszínű, kifejező egyéniségek. Főszerepben a három kuzin: Füle, a reménytelenül szerelmes, klasszikusan sodródó főhős, Svindli, az örökké rosszban sántikáló, még Dagobert McCsipnél is zsugoribb haszonleső, és a hórihorgas, mindig derűs, hebehurgya Bazsaly, aki állandóan szivarozik. Smith – aki nemcsak írója, hanem rajzolója is Koncék világának – ennél egyszerűbbre nem is alkothatta volna, mintegy félkézzel felskiccelt figuráit. Gesztusaikat, mozdulataikat mégis annyi kifinomultsággal töltötte meg, hogy egyértelműen életre kelnek. És ez még a fekete-fehér forma ellenére is működik – készült ugyan utólag színes változata is a képregénynek, de a köteteket kiadó Vad Virágok Könyvműhely a kontrasztokat jól láttató eredeti változat mellett döntött, ami minden ceruzavonást csak még értékesebbé tesz. Hihetetlenül részletgazdag nagytotálokat kapunk, már-már festett miliőt, lenyűgöző portrékat, és nincs két egyforma kocka: Smith minden egyes képen újrarajzolta a szereplőket akkor is, ha az adott figura meg sem mozdul és ugyanolyan arcot vág.

Mint minden nagyszabású történetnek, Koncék kalandjának is egyszerű az alapállása: Svindli egyik disznósága miatt menekülniük kell Koncfalváról, két hét kimerítő bolyongás után pedig szeretnének hazajutni. Ez természetesen nem sikerül. A térkép nem jó, sáskák rohanják le őket, útjaik szétválnak, Füle pedig előbb ronda patkánylényekkel, majd emberekkel találkozik, akik ebben a mesés, középkori világban furcsa mód nem hisznek a sárkányokban, pedig egészen biztos, hogy Fülére védőangyalként vigyáz egy. Füle beleszeret Tövisbe, egy emberlányba, akit hiába próbál kedvenc regényével, a Moby Dickkel lehengerelni, a lány valamiért nem látja a potenciális férfipartnert az inkább gyerekre emlékeztető, gumilabdafejű kiskrapekban. A cselekmény igen fordulatos, van benne még dühös nagymama, a Gyűrűk Ura csatajeleneteivel vetekedő, megbundázott tehénfutam – e ponton méltatnunk kell Oroszlány Balázs zseniálisan pergő fordítását –, amely

olyan ártatlan és kellemes, mint egy Bud Spencer–Terence Hill-film.

Minden perc öröm, amit ebben a világban töltünk, több lesz tőle felnőtt, több a gyerek is, mert valóban: a Konc minden korosztálynak ad valamit.

 

De mikor is adjuk a gyereknek?

 

Ha képregényből van ideális választás, amit nyugodt szívvel a kicsik kezébe adhatnak a szülők, a Konc – és ez már az eddigiekből is kiderülhetett – feltétlenül az. Noha nem biztos, hogy rögtön egy ilyen komplex történettel érdemes kezdeni. „Inkább 8-10 éves kortól ajánlanám, ebben az életkorban már megértik a gyerekek az összetettebb eseményeket, a humoruk finomságait” – mondja a sorozatot kiadó Vad Virágok szerkesztője, Frank Zita. Kisebb gyereknek, kezdésnek ő például Kázmér és Huba rövid, humoros történeteit javasolja, pár kockás paneleket, amelyekkel egy kezdő olvasó könnyen boldogul, de megjegyzi, a Konc betalált a saját gyermekeiknél – a szobájukból kiszűrődő hangos kacagás alapján –, és már többször újraolvasták.

Egyébként is, minden képregényrajongó szülő türelmetlen vágya egyszer megismertetni a gyerekével a kedvenc címeit. Egy ideális világban pedig a csemete nemhogy engedelmesen imádni is fogja azokat, de még lelkesen el is jár az ősökkel a börzékre! Ezt Bayer Antal fordító-szerkesztő egyébként tapasztalja is, a családok gyakran együtt böngésznek a képregényes rendezvényeken.

Attól persze, hogy a szülő vad Pókember-gyűjtő, még nem biztos, hogy a gyermeke is automatikusan a műfaj rajongójává válik. De

könnyebben és szívesebben olvasnak képregényt azok a kicsik, akik látják, hogy a szüleik ezt teszik.

„Az, hogy mit, már alig számít, mert azon az időn túljutottunk, amikor az volt a közvélekedés szülők és pedagógusok körében, hogy létezik valamiféle ellentét a képregények és az úgynevezett igazi olvasmányok között” – mondja a 168 Órának Bayer.

„Amíg viszont a simogatós telefonnal versenyzünk, nincs könnyű dolgunk” – mondja Gyöngy Balázs, a gyerekeket és felnőtteket egyaránt szórakoztató Kockás felelős kiadója a képregénykiadást amúgy is terhelő kihívásokról. A 68 oldalas havi kiadvány dedikáltan szól a kisebbekhez, bár, jegyzi meg Gyöngy, hiába próbálják időről időre felderíteni, milyen is pontosan a Kockás bázisából a felnőtt és gyerek olvasók aránya, ezt nem sikerült megtudni, ezért vegyes szerkesztéssel állítják össze a lapot: legyen benne minden korosztálynak történet. Amit teljesíteni komoly kihívás: hiába népszerű egy adott karakter, ha egy történetszála kicsit is lekanyarodik akár az ifjúsági vonalról – például erőszak ábrázolásával –, azt már nem rakják bele egy következő kiadványba. Ilyen veszély mindenesetre nem leselkedik a szerkesztőkre a Hahota teljességgel gyerekekre hangolt kiadványa, a Hahota Pörgető esetében, a vicces, informatív újságban – egyébként Gyöngy Kálmán gondozásában – klasszikus francia és magyar képsorok jelennek meg.

A Kockás 2020-as téli különszámának borítója

Gyöngy Balázs úgy látja, a YouTube, a Facebook korában

ma már eleve nem könnyű feladat olvasásra bírni a gyerekeket,

de a baráti körében működő modellnek bizonyult, hogy a gyerek legfeljebb csak napi egy órát telefonozzon/számítógépezzen, így kevésbé alakul ki kötődése ezekhez az eszközökhöz. A képregény közben az olvasóvá nevelés fontos eszköze: Frank Zita szerint óriási segítség lehet a gyerekeknek a rájuk ömlő vizuális ingerek dekódolásában, hogy később otthonosan tudjanak mozogni a képekkel elmesélt történetek világában is. „Nem beszélve arról, hogy a képregény gyors sikerélményt ad a betűkkel még csak ismerkedőknek, önbizalmat alapoznak meg a szövegközpontú, irodalmi műfajok olvasásához” – említi az egyik legfontosabb előnyt Frank Zita.

Lendületet olyan kiváló kiadványoktól is kaphatnak később, mint Bosnyák Viktória, Knézics Anikó és Dudás Győző sorozata, a Rém jó könyvek, amelyben nyolc szinten segítik az olvasás elsajátítását. A legkisebbeknek szóló kötetben még csak egy-két szó van a képek mellett, ezt még a szülővel együtt nézegetheti a gyerek, aztán illusztrált szövegek és párbeszédes képregények következnek összetettebb mondatszerkezetekkel és nagyobb szókinccsel, amiket aztán egyre önállóbban tud olvasni a gyerek. Ezt a sorozatot Bayer a szülőknek is ajánlja, miközben a gyerek számára is élvezetes, mert nem tankönyv, hanem szórakoztató történetek gyűjteménye.

Fontos tehát, hogy a gyerek már tudjon kicsit olvasni, amikor az első képregényt a kezébe adjuk, de hétéves korától ezt már nyugodtan elkezdhetjük.

 

 

Szuperhősök vs. többiek

 

Amikor bő tíz éve a szuperhősök egy buldózer hatékonyságával letarolták a mozikat, megtippelni sem lehetett, milyen aranyélet vár majd a hazai képregényrajongókra. A kilencvenes évek Pókemberen nevelkedett ifjoncai ma már érett adófizetőként tarthatják életben imádott műfajukat, naná, hogy Amerika kapitányos alsógatyában.

Szuperhősökért rajongani immár nálunk is többgenerációs élmény,

kár lenne tagadni, hogy a szupermarketek, újságosok kínálatát nálunk is ők uralják, így a kicsik nem csak a tévében találkoznak velük. Mégsem kizárólag erre a kínálatra kellett szorítkozni az elején, sőt.

Fotó: Pixabay
Random nyugati képregényboltok kínálata
Fotó: Pixabay

De miért kopott ki a standokról, miért apadt le ennyire a specifikusan kisgyerekeket célzó kínálat, hová tűntek Donald kacsáék, a nyugati piacok népszerű címeiből miért nem jelenik meg több? Bayer nem látja ennyire borúsan a helyzetet, szerinte valójában nincs nagy szakadék a nyugat-európai kínálathoz képest, és bár nyilván minden rajongó tudna kapásból tucatnyi címet mondani, amit éppen nem talál meg itthon, szerinte minden eljut hozzánk, „amit megéri kiadni”. „Sokáig nagyon újságcentrikus volt a hazai piac, és ez különösen igaz volt a fiatalabb olvasóknak szóló kiadványoknál. De az utóbbi két-három évben egyértelműen érzékelhető a kínálat bővülése, méghozzá olyan címekkel, amelyek konkrétan egyes korcsoportokat szólítanak meg, mint az Egérőrség, az Egy boszi naplója vagy Raina Telgemeier művei” – sorolja a fordító.

Ha már külföld, Frank Zita és Gyöngy Balázs egyaránt a frankofón országokat említi ellenpéldaként: amíg évente több száz új cím is megjelenik azokon a területeken, a mi kultúránkban, véli Frank, a képregényolvasás alapvetően még mindig réteghobbi. A franciáknál nem ritka az egymillió kinyomott példány sem egy-egy kötetből, és „el lehet képzelni, mekkora piacra dolgoznak, ha volt olyan Vailant-kiadvány, amelyen az árat tizennégy pénznemben tüntették fel” – teszi hozzá Gyöngy Balázs.

Az sem ritka, hogy az adott újsághoz figurákat csomagolnak, amelyekkel a gyerekek érkeklődését igyekeznek megragadni. Míg itthon ez például a Vasemberrel történik, odakint Pif és Herkules játékokat is mellékeltek az újsághoz, „de ezt itthon a Kockásnál aligha tudom megtenni”, summáz a szerkesztő.

Idehaza a kiadók kénytelenek „ugyanarra a háromezer pénztárcára utazni”,

hiszen nagyjából ekkorára becsülhető a felvevőpiac, a képregényre rendszeresen áldozók tábora, ezért minden újabb cím, karakter bevezetése kockázat. Néhány száz főnél nincsenek többen azok, akik minden magyarul megjelenő kiadványra szert tesznek, ami egyébként sok tízezres költség havonta. „De a felvevőpiac annyira kicsi, hogy már az ő köreikben is megindult a szelekció, nem vásárolnak meg mindent, amit eddig” – avat be Gyöngy.

Az ambiciózus, ám mégiscsak szűk piacon továbbra is van miből válogatni, bizonyára lesz is, és a szülők sem nyúlhatnak nagyon mellé a polcon, amikor a gyereküknek választanak, de ehhez inkább már könyvesboltba érdemes menni.

 

Címlapkép: Pixabay

Két magyar nagyjátékfilm is versenyben van a hétfőn kezdődő Berlinalén az Arany Medvéért. Közönség és sztárok nélkül kezdődik az egyik legjelentősebb filmszemle, a 71 éves Berlini Nemzetközi Filmfesztivál.