Fuldoklom – Interjú Pogány Judittal színházról, közéletről és a végtelen szomorúságról

– Szeptember 10-én lesz hetvenöt éves. Összeállt egy történetté az élete?

– Nem gondolkodom ezen, soha nem készítek számadást. Én már húszévesen azt éreztem, hogy valami nagyon kerek jubileumhoz érkeztem, ugyanez volt harminc- meg negyvenévesen is. Amikor ötven lettem, rendeztek a tiszteletemre egy vacsorát a Víg Kalmárban, na, akkor belém nyilallt, hogy most már muszáj felnőttnek éreznem magam. A hatvanon átsiklottam, hetvenévesen meg Mácsai Pál és a társulat tagjai megleptek egy ünnepséggel az Örkény Színház büféjében, ahova elhívtak mindenkit, aki fontos szerepet játszott az életemben. Csodálatos barátokat. Annyira örültem nekik, meg sem fordult a fejemben, hogy a pályámról vagy az életemről gondolkodjak.

– Azon sem elmélkedik, hogy esetleg fordulhatott volna másfelé is a története?

– Azon sem. Apró gyerekként is színész akartam lenni. Háromévesen már olyan exhibicionista voltam, hogy amikor vendégek voltak nálunk, és a szüleimmel beszélgettek a másik szobában, felmásztam a zongoraszékre, elkezdtem játszani és énekelni, közben figyeltem, hogy mikor halkul el odaát a zsivaj. És amikor megéreztem, hogy már rám figyelnek, az fantasztikus élmény volt. A mai napig emlékszem arra az érzésre. Persze kamaszkoromban akartam lenni csillagász, mérnök, erdész, jogász, a jogi egyetemet el is kezdtem levelezőn, de a színház végül kiütéssel győzött.

Fotó: MTI/Komka Péter

– Hogy lett az exhibicionistából zárkózott kislány?

– Családi tragédiák miatt. Édesapám és édesanyám rajongva szerették egymást, de apám nyolcéves koromban meghalt, édesanyám akkor ideg-összeroppanást kapott, hosszú időre kórházba került. Ma már tudom, hogy ez volt egész életem legnagyobb fordulata. Anyám annyira szerette az apámat, nem is tudott a gyerekeivel igazán mély kapcsolatot kialakítani, a bátyámmal szerintem zavartuk az ő apánk iránti feltétlen rajongását. Ezért betegedett bele az elvesztésébe. Édesapám unokahúgát nevezték ki gyámnak, így kerültünk a bátyámmal Budapestre egy rokon családhoz, később pedig, középiskolás koromban, a MÁV-intézetbe Békéscsabára. Pesten kislányként nagyon zárkózott gyerek lettem.

– Meddig tartott?

– Ami a színpadon kívüli létezést jelenti, tulajdonképpen még ma is tart.

– Nem látszik.

– Akkor sem látszott. Kifelé úgy éltem az életemet, mintha minden rendben lenne. Álmodozó voltam. Alig vártam, hogy eljöjjön az este. Nagyon keveset aludtam, az éjszaka nagy részében ébren voltam, és csak szőttem magamban a történeteket, amelyeknek rendre én voltam a főszereplője. Verseket írtam, előfordult, hogy napokon át nem aludtam egy percet sem. Két életem volt: egy a valóságban, egy a történeteimben. Senkinek sem beszéltem róla. Szerintem az autizmus határán mozoghattam.

– Hogy bírta fizikailag?

– A mai napig bírom. Igaz, most már pár éve állandóan fáradt vagyok. Sajnos most is megesik, hogy kihagyok egy-egy éjszakát, olyankor simán kibírom másnap éjjelig, de már nem esik jól. Az életem nagy részében három-négy órákat aludtam, mostanában igyekszem ötöt-hatot. Ha marad rá idő.

– De ha ennyire zárkózott volt, hogyan mert felállni a színpadra?

– A színpadon soha nem féltem. Békéscsabán volt egy csodálatos igazgatónk, Kovács Gyuszi bácsi, aki mindenkiből kipiszkálta még a tehetség morzsáját is, állandóan szavalóversenyekre küldött, szerepeltetett. Sikereim voltak, sokszor nyertem, végül rábeszélt, hogy jelentkezzem a színművészetire.

– Az első rostán kiesett.

– Nem készültem fel rendesen, nem csoda, hogy kirúgtak. Nem kerestem új dolgokat, hanem azt vittem a felvételire, amit középiskolásként különböző iskolai és városi rendezvényeken mondtam, csupa rossz mozgalmi verset. A Tibeti foglyok, Lenin lámpája, ilyesmik. Úgyhogy az érettségi után visszakerültem a szülővárosomba, Kaposvárra.

– De akkor még nem színésznek.

– Először a MÁV-nál, egész pontosan a kaposmérői állomáson voltam tanuló. Én voltam egyedül nő 18 férfi mellett. Nem volt sok feladat, emlékszem, hogy munkaidőben órákat sétálgattam a síneken, egyik váltótól a másikig. Aztán visszakerültem Kaposvárra, ahol előbb bérszámfejtőként dolgoztam – rengeteget kellett hajnalokig túlórázni –, utána a megyei bíróságon lettem adminisztrátor. A bíróságon az volt a jó, hogy mindig délután fél ötig tartott a munkaidő, úgyhogy utána el tudtam járni egy irodalmi színpad próbáira. A színház segédrendezője, Takács László vezetett egy amatőr csoportot, amivel komoly sikereket értünk el az 1965-ös Ki mit tud?-on. A következő évadban mutatták be az Ida regényét a kaposvári színházban, amihez intézeti kislányokra volt szükség. Behívtak meghallgatásra, és felvettek segédszínésznek.

Fotó: MTI/Bruzák Noémi

– Mit láttak meg önben?

– Azt mondták, nagyon jó, amit a színészetről gondolok. Meg hasznos is lehet egy társulatban, hogy valakit bármikor be lehet vetni gyerekszerepekben. Tizennégynek néztem ki, ha kellett, még annyinak se, pedig huszonegy múltam. Reggeltől estig bent voltam a színházban, végignéztem az összes próbát és előadást, láttam zseniális és pocsék színészeket, kiemelkedő és gyenge rendezőket. Rengeteget tanultam. Öt évig voltam segédszínészi státuszban, de három év elteltével odaszerződött friss diplomásként Zsámbéki Gábor, és azonnal kiszúrt a tömegből. A János vitézben a falusi lányok között volt egy kislány, aki igazi öklömnyi könnyeket hullatott, amikor elbúcsúztatták a huszárnak álló legényeket. Az a sírós voltam én. A következő évadban Zsámbéki rám osztotta a Várj, míg sötét lesz egyik főszerepét. Komoly kiugrás lett belőle.

– Amire egy komoly színészkarrier következett. Jászai Mari-díj, érdemes művész, Kossuth-díj, számos egyéb elismerés, most pedig a színikritikusok életműdíja. Elégedett?

–Ez bonyolultabb. Szerintem a színészi hivatásnál nincs olyan, hogy valaki konkrétan elégedett. Azt szoktuk mondani, akkor inkább már abba kéne hagynom a pályát. A sok-sok díj után az ember érezhetné azt, hogy már semmit sem akar bebizonyítani. De én pont a mostani évad végén játszhattam egy olyan szerepet, amire már igazán nem számíthattam: a színművészeti egyetem egyik vizsgaelőadásában Esterházy Péter csodálatos szövegeit mondhattam, és kiderült számomra, hogy még mindig van bizonyítanivalóm. Nagyon büszke vagyok erre az előadásra! Visszatérve a díjakra, érdekes érzés volt számomra, hogy a nálam tíz-tizenöt évvel fiatalabb kollégáim, volt kaposváriak, már sok évvel azelőtt megkapták a Kossuth-díjat, mint én. Először nem értettem, hogy mi a baj velem. Aztán rájöttem, ha valaki szabadúszó, és nincs mögötte társulat, nem nagyon akad, aki támogassa. Tizenöt éve szerződtem az Örkénybe, ahol már a negyedik évadomban felterjesztett Mácsai Pál, és meg is kaptam a díjat.

– Azt mesélik önről, hogy a kötelességtudat élő szobra.

– Kemény vagyok magammal, ez igaz. Beledöglök, ha hibázom. Például amikor „rolózom”. Az Anyám tyúkja (2) előadásban már kétszer is előfordult velem, hogy nem jutott eszembe egy sor Pilinszky Apokrif című verséből. Mindkétszer továbbmentem valahogy, némelyik kollégám még vigasztalt is utána, hogy milyen profin megoldottam, de én elsüllyedtem szégyenemben.

– Meddig emésztette magát emiatt?

– Még most is emésztem.

– Miért nem engedi el?

– Mert nem tudom. Belepusztulok. Másnak meg tudom bocsátani, ha hibázik, magamnak nem. Hetvenöt évesen már aligha fogok megváltozni.

– Vannak rigolyái?

– Inkább szertartásaim. Előadás előtt mindig ugyanolyan sorrendben pakolom ki az alapozót, a púdert, mindent. Ezzel hangolom rá az idegrendszeremet az adott feladatra. Kaposváron minden jelmezt és kelléket én készítettem ki a színpad mögött, úgy rendeztem el, hogy a lehető leggyorsabban tudjak átöltözni a takarásban, és ha egyetlen gomb, hajtóka vagy gallér nem úgy állt, ahogy előre kitaláltam, akkor minden összeomlott. Akkoriban ezt a feladatot képtelen voltam átadni másnak. Az egyébként nem lenne baj, hogy magammal szemben maximalista vagyok, de a környezetemmel szemben is magasak az elvárásaim. Emlékszem egy kaposvári előadásra, a címe Filmcsillag volt, amelyben Básti Juli kettős szerepet játszott, és emiatt rengeteg gyorsöltözése volt a színfalak mögött. Az öltöztetővel nem sikerült megoldaniuk, hogy időre elkészüljön. Én nem játszottam abban a darabban, de beálltam alkalmi öltöztetőnek. Ha az ember már nagyon sok hasonló feladaton túl van, ösztönből tudja, mikor melyik mozdulatnak mi a titka, hogy a leggyorsabban és elsőre sikerüljön. Készen is lettünk mindig a Julival az öltözéssel, a parókával, mindennel.

– Önreflektív alkatnak tűnik.

– A színpadon 50-50 százalék az ösztön és a tudatosság. A szerep átélése nem akadályozhatja meg, hogy minden másodpercben kontrollálni tudjam a játékomat. Már kezdő színészként a kivételes empátiakészségemet éreztem a színészetem legfőbb pozitívumának, amivel sok minden mást, például az alkati hiányosságokat is tudtam pótolni, korrigálni játék közben. Képes vagyok olyan koncentrációval, olyan fantáziával gondolni a megjelenítendő személyre, hogy egy időre eggyé válok vele. Ezt a képességet valószínűleg még a kislánykori álmodozások időszakából hozom magammal. Persze gyerekként fogalmam sem volt róla, hogy éjszakánként tulajdonképpen folyamatosan helyzetgyakorlatokat végzek. Sajnos pont az ilyen úgynevezett „átélős” színészek sokkal sérülékenyebbek, mint az inkább „bravúrosan” játszó típus. Ha negatív inger ér a színpadon, például egy megszólaló mobiltelefon, egy rossz pillanatban felhangzó köhögés, ha váratlanul összenézek egy első sorban ülő ismerőssel, vagy elvakulok egy rosszkor beadott világítási effekttől – ez mind ki tud zökkenteni. Ilyenkor nagy szükség van a tudatosságra.

– A színpadon kívül képes kikapcsolni?

– Az mit jelent?

– Hogy nem figyeli és értékeli magát állandóan. Hogy elégedetten hátradől.

– Az kizárt. Rettenetesen elégedetlen vagyok magammal. Alapvetően utálom magamat. Például alig járok vásárolni vagy nyilvános helyekre. Kizárólag oda megyek be, ahol már ismernek, ahol már megszoktak. Az utcán úgy közlekedem, hogy lehetőleg észre se vegyenek, ehhez elég jól értek. Igazán nőies ruhát már emberemlékezet óta nem vettem, mert nem akarok szembesülni azzal, hogy milyen kövér vagyok. Egy-két nadrág, hozzá ing, és kész. Ha meglátom magam egy kirakat tükrében, elborzadok.

– Próbál küzdeni a súlya ellen?

– Régebben gyakran küzdöttem, néha még ma is, de úgyis mindig az a vége, hogy mivel hajnalokig vagyok ébren, naponta hétszer-nyolcszor is eszem. Még éjszaka is. A kávé nem használ a fáradtság ellen, az evés igen.

– Azért csak szeret magában valamit.

– A tehetségemet szeretem, sőt nagyra tartom, de azt csak a színpadon élhetem meg.

– Magányos lehet.

– Egyáltalán nem. Pontosabban szeretek egyedül lenni. Szükségem van rá. Sokszor az öltözőben órákig csak ülök, és nem csinálok semmit.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

– Lazít?

– Ez nem lazítás. Nincs neve. Hagyom, hogy bármire gondolhassak. Ez a teljes szabadság állapota. Róbert Gida is azt felelte a Micimackóban arra a kérdésre, mit szeret a legjobban csinálni, hogy semmit. Igaza van, én is semmit se szeretek a legjobban csinálni.

– Amikor „bármire gondol”, eszébe jutnak a közállapotaink is?

– Persze, nagyon is érdekel a politika. De mostanában elképesztően reménytelennek látom a helyzetet.

– Miből tájékozódik?

– Főleg internetes portálokat olvasok, de tévéhíradókat is nézek. A kormánymédiát azért figyelem, hogy megértsem, milyen szólamokkal tud a hatalom a tömegekre úgy hatni, hogy bekötött szemmel, befogott szájjal tűrnek el mindent és mennek szavazni. Régebben eljártam tüntetésekre, de már annyira fájnak az ízületeim, hogy nemhogy felvonulni, de egy helyben állni sem tudok sokáig. Pedig mennék.

– De minek, ha reménytelennek látja a helyzetet?

– Mert közben meg fuldoklom. Meg az ismerőseim olyan intenzíven foglalkoznak a közélettel, hogy mindent megosztanak a Facebookon, én meg nem bírom ki, hogy ne nyissam meg a linkeket. Aztán meg boldogtalan leszek tőlük. Ez megmérgezi azt a jó érzést is, amit egy-egy sikeres előadás okoz. Van valami en bloc keserűség az életben. Valami végtelen szomorúság.

– Régóta véget ért a kapcsolata Koltai Róberttel, akivel korábban évtizedekig élt együtt. Feldolgozta már a dolgot?

– Ha egy kapcsolat nem igazán jó, akkor inkább ne legyen. Erről nem szeretnék többet mondani.

– Egyszer azt mondta, hogy akkor sem kezdené újra az életét, ha megtehetné. De miért nem?

– Túl küzdelmes volt. Akadt benne sok öröm, csodálatos pillanat, siker, de több volt a harc, a fájdalom, a küszködés. Ráadásul az álmatlanságom miatt én kétszer-háromszor annyit éltem, mint a velem egykorúak többsége. Se erőm, se kedvem nem lenne még egyszer végigcsinálni.