Phoenix bár
„Germania anno zero”, amint Rossellini híres filmjének címe mondta: az összeomlás, a leszámolás, a visszatérés, a megsemmisülés és az újrakezdés esztendeje. Amikor bezárul a múlt, de nem biztos, hogy kinyílik a jövő.
A lágerben „arcát vesztett” fiatal asszony, Nelly a helyreállító sebész keze nyomán kapja meg a túlélés esélyét. Ám ez nem jelenti a múlthoz való visszatérés lehetőségét. A ház, amelyben laktak, le van bombázva, a barátok eltűntek, a fotográfián egyesek feje felett kereszt jelzi: már nem térnek vissza. Mások nácik lettek. A történetek nem folytathatók. Nincs újrajátszás, nincs hatodik felvonás. Csak a semmi van. Németország, nulla év.
After...? Mi van utána? A volt férjét kereső túlélő a bosszú vagy a megbocsátás dilemmájával is szembesül. Valódi kérdés: szabad-e maradnia abban az országban, amely el akarta pusztítani, egész családját megölte? Vagy menni valami új remény felé: Tel Aviv, Haifa...? Nellyt energikus barátnője,hiába próbálja révenni a múlttal való illúziótlan szembenézésre, ő csak a szerelmesét keresi, a férjét. A találkozás reménye tartotta meg a nőt Auschwitzban. Csak hát Johnny-Johannes is a gyalázatos múlt foglya, embertörmelék, aki a rekonstuált arcot, amely volt feleségére némileg hasonlít, szélhámosságra használná. Hazugságra, pénzszerzésre.
Amikor a nagyszabású csalásra felkészíti az asszonyt, azzal biztatja: mondja bátran, hogy koncentrációs táborból szabadult, úgysem fogja senki kérdezni, mi volt ott. És talán ez a film legszomorúbb mondata.
A melodráma, a horror és a giccs lehetőségei által veszélyeztetett történet vezetése példásan visszafogott és érzékeny. A befejező jelenetet pedig tanítani kellene.
(Rendezte: Christian Petzgold.)
