Péterfy Gergely: A kultúrharc az állami pénzekkel kitömött lojális középszer és dilettánsok bosszúja

– Másfél éve adott interjút nekünk, akkor nevezték ki az MKKE igazgatójává. Noha megbízatása öt évre szólt, novemberben lemondott a posztjáról. Mi történt?

– Közös megegyezéssel jöttem el az MKKE-től, az elnökség tagjaival továbbra is nagyon jó viszonyban vagyok. Már amikor elvállaltam a feladatot, tudtam, az öt év túl sok nekem. Ugyanakkor a magam elé tűzött céljaimat így is elértem. Igazgatói munkám kezdetekor az egyik legfőbb probléma az volt, hogy a könyvpiac negyven százalékát uraló Libri Kiadó nem volt tagja az MKKE-nek, de ez azóta változott: a Libri is belépett az egyesületünkbe. Az MKKE-nek rossz volt a kapcsolata a Margó irodalmi fesztivállal. Sikerült békét, sőt barátságot teremtenem. Író vagyok, tehát közben is folytattam az írást, és a véletlen úgy hozta, hogy egy csomó megbízást kaptam. Befejeztem a svéd Majgull Axelsson Nem vagyok Miriam című holokausztdrámájának színpadi adaptációját, a bemutatója februárban lesz a Vígszínházban. Dolgozom egy nagyregényen is, amely a 2019-es könyvhéten fog megjelenni. Tavasszal jelent meg a feleségemmel közösen írt kínai útinaplónk, A panda ölelése. Emellett rengeteget utaztam, irodalmi ösztöndíjakkal hónapokat töltöttem Kínában, sokat jártam Németországba. Mindez már nem volt összeegyeztethető az MKKE igazgatásával járó feszes hivatali munkarenddel. Ráadásul nem voltam hajlandó befogni a számat, amit pedig többen ajánlottak, és továbbra is elmondtam nyilvánosan is, hogy nem tetszik a rendszer.

– Az elmúlt időszakban több botrány is megrázta a könyves szakmát. Matyi Dezső cége, az Alexandra becsődölt, hárommilliárd forint tartozást halmozott fel, ezzel főleg a kis kiadókat sodorta veszélybe. Az állam, ahelyett hogy segített volna a csődkezelésben, két kézzel szórta a közpénzt a Nemzeti Könyvtár sorozat köteteire. A Kerényi Imre által indított sorozat tavaly márciusban zárult le. Nyereséggel?

– Kezdjük az Alexandrával: Matyi cégei ellen korábban több rendőrségi eljárás is indult, az ügy bírósági szakaszban van. A hárommilliárdos hiány sajnos továbbra is fennáll. A Nemzeti Könyvtár sorozat pedig egy sokszorosan túlfizetett és túltámogatott állami vállalkozás, amely elsősorban kultúrpolitikai reprezentációs célokat szolgál. A könyvek zöme kormányhivatalok és önkormányzati irodák polcaira került: irodadekorációra és ideológiai porhintésre jók. Meg porfogónak. Bár a példányok kereskedelmi forgalomba is kerültek, nyereséges piaci termékről nem beszélhetünk, mivel a művek többsége más kiadásokban eddig is kapható volt a könyvesboltokban. Vagyis úgy lett elherdálva sok száz millió forint közpénz, hogy a megtérülésre semmi esély.

Fotó: Merész Márton

– Említette, Kínában is járt. A távol-keleti könyvkiadást tanulmányozta?

– Ez magánút volt, feleségemmel, Péterfy-Novák Évával közösen pályáztunk, és a pekingi írószövetség meghívására mentünk ki 2017-ben. A könyvpiac nem különösebben érdekelt, a hétköznapok és az emberi sorsok annál inkább. Egy hónapig voltunk ott, megismerkedtünk a sanghaji írószövetség vezetőjével is, felajánlotta, pályázzunk hozzájuk is, náluk még jobb körülmények között két hónapot is eltölthetnénk. A két város között erős kulturális verseny folyik, rivalizálnak, ki tud több külföldi művészt vendégül látni. Így jutottunk ki két hónapra Sanghajba is.

– Van bármi, amit érdemes lenne eltanulnunk a kínai kultúrpolitikától, irodalmi életből?

– Nem örülnék, ha túl sok mindent átvennénk a kínai gyakorlatból. Bár kétségtelen, hogy rendkívül élénk náluk az irodalmi élet, a kínai állam rengeteget költ könyvtámogatásokra, műfordításokra, kulturális csereprogramokra. Mindent megtesznek, hogy a saját irodalmukat, szerzőiket népszerűsítsék külföldön, és ők is nyitottak a világ felé. A nyitottságukat érdemes eltanulni, és azt is, hogy milyen komolyan veszik a kultúrát. Másfelől Kína egypártrendszeren alapuló autokratikus rendszer. Eltérőek a hagyományaink, a civilizációs gyökerek, európai fogalmainkkal nehéz őket megérteni. Felületes összehasonlításoknak nincs értelme.

– Blogjában mégis azt írta: Kína az autokráciájával együtt is élhetőbb hely, mint Magyarország.

– Sokat beszélgettünk kint élő magyarokkal, akik saját vállalkozásokat visznek vagy multinál dolgoznak. Egyikük sem akart hazajönni. Kínában a politikai helyzet ellenére is hatalmas a gazdasági felemelkedés, a társadalmi mobilitás, és ebben a dinamikus fejlődésben az emberek többsége úgy érzi, holnap jobb lesz neki, mint tegnap volt. Teljesen más ott a mindennapok légköre, kommunikációja, a kínai társadalom jóval szelídebb, barátságosabb, nincs az a mindent elárasztó agresszió és depresszió, ami itthon.

– Blogjában azt is megírta: kint értesült arról, hogy a neve felkerült a hazai kormánypropaganda-sajtó feketelistájára. Hogy viselte?

– Megdöbbentem, de abszolút megtisztelő többek közt Esterházy Péterrel vagy Konrád Györggyel közös listán szerepelni. Nálunk lassan az úriemberség és az irodalmi minőség kritériuma lesz, hogy az embert beválogatják-e efféle listákra.

– Ilyen iróniával szemléli a hazai kulturkampfot?

– Ez nem valódi harc, inkább a kormány propaganda-hadjáratának része. Hasonló a funkciója, mint a sorosozásnak és a migránsozásnak, amellyel főleg a vidéki települések lakóit manipulálják. De van egy olyan kvalifikáltabb fideszes szavazóréteg is, értelmiségi bázis, amelyik berzenkedik a folytonos migránsozástól, túl primitívnek találja. Számukra lett felkínálva a kultúrharc, hogy ők is kiélhessék gyűlöletvágyukat. Amit kultúrharcnak hívnak, az valójában az állami pénzekkel kitömött, politikailag lojális középszer és dilettánsok bosszúja. Ezek az emberek igazából azért dühöngenek, hogy nem őket dicsérik meg, mondjuk, az Élet és Irodalomban, nem ők az ünnepelt szerzők idehaza és külföldön. Meglehetősen groteszk ez az egész.

– De aki egy listára kerül, arra kilövési engedélyt adtak. Több írótól hallottam, hogy miután listázták őket, elmaradtak a szakmai meghívások, munkákat veszítettek el.

– Ezen én már rég túl vagyok. Engem már rég nem hívnak vidéki könyvtárak író-olvasó találkozókra. Manapság már ehhez is bátorság kell, főleg olyan kistelepülésen, ahol a helyi művelődési intézmény kiszolgáltatott az önkormányzatnak. Kevesen mernek szembemenni a helyi fideszes vezetéssel, és ez érthető is. Bár szerintem kisebb a veszélye a valós retorzióknak, és erősebb a megfelelési kényszer, az öncenzúra.

– Az elmúlt év a hazai színházak számára is súlyos változásokat hozott: a kormány megszüntette a színházak taotámogatását, és ezzel főleg a független és magánszínházakat sodorta végveszélybe. A tao helyett a költségvetésből nyújtanak majd többlettámogatást az előadó-művészeti szervezeteknek, csakhogy a források elosztásáról a minisztérium fog dönteni.

– Szörnyű helyzet, és ez is összefügg a kultúrharccal, hiszen a színházak taot-ámogatását évad közben vonták meg, amikor már megtervezték a következő bemutatókat. Ahogy ez most kinéz, nagyon nehéz elképzelni, hogy ne a politikai hűség alapján részesüljenek a színházak ebből a pénzből. A kultúra a NER-nek csak annyiban fontos, amennyiben képes a propagandát eljuttatni olyan rétegekhez, amelyek túl finnyásak, mondjuk, a Riposthoz. A színház számukra elfoglalandó szimbolikus tér is: az irodalomban a térfoglalás nehezebb, mivel az író annyit ír otthon, amennyit csak akar. A teátrumok birtokbavétele még inkább kielégítheti a fideszes klientúra bosszúszomját. Ha sikerül az ellenségesnek bélyegzett szerzőket, színészeket, darabokat, rendezőket kiszorítani ebből a térből, a NER közössége boldogan verheti a mellét, hogy a színházakat visszaszerezték az aberrált, nemzetellenes liberálisoktól, és visszajuttatták azoknak, akiket megillet: az egészséges, ép esztétikai érzékű hazafias magyarsághoz. De ha a NER-nek nem rokonszenves színházakat anyagilag tönkreteszik, az valóban a legsötétebb korszak kezdete lenne.

– Bekövetkezhet. Boross Péter a Magyar Hírlapnak adott decemberi interjújában kijelentette: „Kell egy olyan, a kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják.” Mintha a harmincas évek fajvédő szólamait hallanánk. Mit gondol erről?

– Nyilván lehet párhuzamokat találni a harmincas vagy akár az ötvenes évekkel is, de nem érdemes. Ez ugyanis kommunikációs csapda, és valahol az egész kultúrharc is az. Ez uralja az egész kulturális közbeszédet, állandóan támadva érezzük magunkat, és védekezésre kényszerülünk. Csakhogy így a helyzetből nincs kiút.

– Boross Péter kijelentéséről sokaknak mégis az Ébredő magyarok fajvédő egyesülete jut eszükbe a Horthy-korszakból.

– Elkezdhetünk fasisztázni, nácizni, én is megtettem nemegyszer, de válaszként a másik oldal elkezd majd kommunistázni és sorosozni, és ebből nem lehet kijönni. Erre mondtam, hogy csapda. Ráadásul elkoptattuk ezeket a szavakat, felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek a nácizmus legfeljebb már csak egy fejezet a történelemkönyvekben. Újféle beszédmódokat kell kialakítanunk. Indulati válaszok helyett rámutatni mindenütt a hazugságokra. Boross szövegével kapcsolatban én azt kérdezném meg: kinek kellene felébrednie, és miféle nemzeti alvásból? Ilyen metaforákat a romantikus költészetben használtak, a közéletben értelmezhetetlenek. A kultúra nem úgy működik, mint a hadsereg, amelyben a központi parancsnokság eldönti, mi az, ami eltűrhető és mi nem. A kultúrában az az érdekes, ha valaki újféleképpen újat mond.

– Például Demeter Szilárdot jó írónak tartja?

– Nincs szerencsém ismerni, nem tudok róla véleményt formálni.

Fotó: Merész Márton

– A leváltott Prőhle Gergely helyére őt nevezte ki a humánerőforrás-miniszter a Petőfi Irodalmi Múzeum ideiglenes igazgatójának.

– Prőhle Gergely minden tekintetben ideális vezető volt, integratív figura, aki ebben az összetett és bonyolult mezőnyben, ami a magyar irodalmi szcéna, kiismerte magát, sokféle emberrel tudott szót érteni. Világlátott, sok nyelven beszélő, európai műveltségű ember, olyasféle, amilyenek a kulturált országokban múzeumigazgatók és kultúrdiplomaták szoktak lenni. Azt pedig csak remélni tudom, hogy az utóda, Demeter Szilárd nem politikai komisszárnak került a helyére.

– Pedig nyilvánvalóan politikai szolgálataival érdemelte ki a PIM igazgatói posztját. Korábban Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő mellett dolgozott sajtófőnökként, majd a Századvég Alapítvány kutató-elemzője lett. Miért ne feltételeznénk, hogy az irodalmi közélet jobboldali átrendezésével bízták meg?

– A PIM-et át lehet rendezni, életműveket el lehet süllyeszteni, lehet olyan kiállításokat rendezni, amelyek „terrorházasítják” ezt az intézményt is. És akkor mi van? Legfeljebb majd nem járunk a PIM-be. Az irodalmat akkor lehetne átalakítani, ha az írókat megölnék vagy száműznék, minden egyes írót, aki nem a NER propagandáját fújja. Ha bezúznák és a netről is eltüntetnék azokat a műveket, amelyek ellentmondanak a rendszer szellemiségének: a szabadkőműves Kazinczytól a szabadkőműves Máraiig, Parti Nagytól Simon Mártonig. És a világirodalmat is gyökerestül ki kellene irtaniuk. Egyszóval Orbán Viktornak a nagy könyvtárégetők, Dzsingisz kán és hasonló „kultúrlények” nyomába kéne lépnie. Erre létezik ugyan elméleti esély, de viszonylag kevéssé tűnik kivitelezhetőnek.

– Több írónk felvetette: ha politikai végrehajtó kerül a PIM élére, bojkottot kellene szervezni. Helyeselné?

– A magam részéről felhívnék minden örököst arra, hogy vonja vissza a PIM-től a felmenője hagyatékához fűződő jogait, és magam is így tennék dédapám, Áprily Lajos és nagyapám, Jékely Zoltán hagyatékával. Bizonyára találhatnánk valamilyen külföldi alapítványt, ahol ezeket az anyagokat tárolni lehetne, ameddig itt meg nem szűnik a tatárjárás.

– Ez az interjú két részben készült. Decemberben még a társadalmi apátiáról beszélgettünk. Azóta sok minden megváltozott. Az ellenzéki pártok eddig sosem látott egységbe szerveződtek, sorozatossá váltak a tüntetések. Mit gondol a fordulatról?

– Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után is nyolc évnek kellett eltelnie, hogy kirobbanjon az elégedetlenség. A folyamatok ma annyival szordínósabbak, hogy az elégedetlenek nagy része emigrált vagy emigráláson töri a fejét, így nem tud annyira hamar felmenni a nyomás, és a közéleti gőz könnyen elszivároghat. Nem úgy, mint annak idején a kommunista „kuktában”, ahol mindannyian bezárva és összezárva együtt fortyogtunk, és így a robbanásveszély is sokkal nagyobb volt, mint ma. Bár úgy hiszem, a nyomás most is fokozódni fog.

– Vagyis ha a tiltakozások országos sztrájkokká szerveződnek, akár a kormány is bukhat?

– Ezt jelenleg senki sem tudhatja. De kevéssé valószínű, hogy a belső folyamatok elegendők az újabb rendszerváltáshoz, ahhoz egyszerre több „nagy kéznek”, üzleti érdekköröknek is el kellene engedniük a NER-t kívülről. Az ország destabilizálásához senkinek sem fűződik érdeke, anélkül pedig minimális az esély valódi változásra. A fő kérdés az, hogy az ellenzék meg tudja-e értetni az emberek széles tömegeivel, hogy az Orbán-rendszer fenntartása ellentétes az érdekeikkel és ellentétes az ország érdekével.

– Az ellenzék szerint 2019 az ellenállás éve lesz. Mit hozhat ez a kulturális életben?

– Azt remélem, egyre többen felismerik: csakis összefogással lehet megakadályozni ezt a szellemi tatárjárást. És remélem azt is, hogy senki sem kezdi apró kis különalkukkal előre erodálni azt, ami még létre sem jött.