Péczely Dóra: János-áldás
Még kölyökkutyakorunkban, ha voltunk mi együtt azok egyáltalán, szóval valamikor a kilencvenes években egyszer csámborogtunk Pesten, és én be akartam ülni valahova. Ő azt mondta, nem, mert megy dolgozni. Akkoriban ez a szó nekem nagyjából azt jelentette, hogy pultosnak lenni a Liszt Ferenc téren, vagy bébiszitterkedni, esetleg kérdezőbiztosként vegzálni a Művész mozi várakozó közönségét az előtérben. Nyilvánvalóan teljesen értetlenül néztem rá, mert folytatta:
– Írni.
Ezt már értettem, elköszöntünk. Felültem egy villamosra, és bár addig sem volt szemernyi kétségem sem afelől, kivel koptatom a kocsmák pultját, arra csak abban a pillanatban jöttem rá, kivel fogom a későbbiekben. Térey János költő volt, már amikor megismertem, de akkortól tudtam, hogy komoly életművet alkotó Költő lesz. A művészi tudatosságot ilyen közelről nem tapasztaltam, nem ismertem még, de azóta tudom, hogy e nélkül az elszántsággal megtámogatott szorgalom nélkül nincs nagy művész, nincs nagy művészet, nincs nagyszabás.
A versei az első pillanattól kezdve Térey-versek voltak, megvolt a hang, a költői pozíció, a nyelv és a témák is hamar. Megszállottan és folyamatosan olvasott és írt, járt színházba, nézte és látta a várost, és közben uszályként húzta maga után, amit otthonról, Debrecenből hozott. Bár sokat röhögtünk azon a szón, mint a kritikák gyakori vendégén, hogy „tűpontos”, ha valaki költészetére nyugodtan lehetne használni ezt a jelzőt, az ő volt. Ez a pontosság a költői tudáson túl az állandó, kérlelhetetlen figyelemből táplálkozott, ahogy folyamatosan a világra és benne az emberekre nézett.
Inspiratív volt vele beszélgetni, inspiratív volt vele dolgozni. A Nibelung-lakóparkkal kezdtük 2004-ben, a Protokollal zártuk a közös munkát hat évvel később. A barátság új szintre lépett: szerző és szerkesztő szövetségére. Minden szinten tudatosan dolgozott, a versek sorrendjétől kezdve a borítókon át az interjúkban adott válaszok kimunkáltságáig odafigyelt a legapróbb részletekre is.
„Az egyszeregy idő a csapda, mely / Minden letelt napot mohó gyomrába nyel.” Ez a két sor kedvenc Térey-versemből, a Fagyból való. Én mindig nagyvonalúan bántam az idővel, ő mindig tudta, mire szánja. Vigyázott rá, ismerte az értékét. Elképesztően izgalmas, kifinomult, határozott ízlése volt, akár irodalomról, akár építészetről, festészetről vagy zenéről esett szó. Magától értetődően tartotta távol magát a könnyedtől, az olcsótól, a félmegoldásoktól, a nosztalgiától, a giccstől.
Kevés embert ismerek, aki annyira a jelenben élt íróként, mint Térey János. Továbbmegyek: akinek könyvről könyvre egyre inkább a jelen volt a fő témája anélkül, hogy lazítania kellett volna a veretes nyelvezeten, vagy ne emelte volna magasabb szintre az anyagot, amelyből művei vétettek. Zseni volt, aki nemcsak magába szívta a világot, hanem újabbakat tudott alkotni belőle.
Ui. Tudom, nem bírod a pátoszt, de ezt most muszáj volt. Isten veled, Jánosom!
