Pécsi éjszaka
Sejtettem, hogy idén minden rekordot megdönt majd a Múzeumok Éjszakája – Pesten akkora volt a tömeg, hogy olyan kiállításokra is sorok állottak, ahová egyébként a kutya se megy; de hát ez egy ilyen város, mindegy neki, csak buli legyen –, a magam részéről persze felhőtlenül örülök ennek, csak lassan lemorzsolódom. Van az embereknek egy bizonyos létszáma, amelyet már nem viselek könnyen.
Mindezt afféle magyarázatnak szántam, miért hagytam ki a pesti tumultusokat, és hogyan kerültem Pécsre. Pedig igazán nincs ok a magyarázatra. Pécs egyike legkedvesebb városaimnak, régóta terveztem, hogy megnézem európai kulturális fővárosnak is, s most, hogy még egy barátságos invitálás is esett ebben a tárgyban, elhatároztam, összekötöm a kellemeset a még kellemesebbel, és ez évben Pécsett abszolválom a Múzeumok Éjszakáját.
A helyiek tanácsára egy Király utcai kisvendéglőben melegítek: az ételek is rendben vannak, de az étlap maga is műalkotás. Hangosan nevetek a fantázianeveken, kedvencem a Debedezoroztál, de jó a Figyel Castro meg a Kaja Ibrahim is: utóbbihoz sok rizsa kell.
Hat után a hajdani tímárházban kezdek, amely ma a várostörténeti múzeum. Az udvaron (a hagyományoknak megfelelően) bőrmunka folyik, hátul régi ruhákban lehet fényképezkedni (felmerül bennem, hogy betyárnak öltözöm, de aztán ejtem az ötletet, még összekevernének valakivel), oldalvást a helyi kesztyűipar – a Hamerliek, csak annyit mondok – története tárul föl, mellette egy nagy teremben kilenc nagyméretű szőnyeg a falon, a tervek szerint szőnyegelméleti előadás kerül rövidesen a szőnyegre. Aztán változás esik a terveken, a szőnyegügyi előadó betegsége miatt, de azért nincs okunk unatkozni: vetített képes törökbarát előadást hallhatunk a mindvégig lelkes Tillai Gábor történész torkából. (Az egész program, ha jól értettem, a török–magyar barátság, tágabban a népek, kultúrák közötti barátság, egyáltalán a tolerancia jegyében szerveződött.) Szívesen hallgatnám tovább a kékbe öltözött Blues Taxi együttes koncertjét, de rengeteg még a megnéznivaló: a Széchenyi téren egy fényképkiállítás (Japán magyar szemmel), a Klimó-könyvtárban Amerikáról szóló régi könyvek tárlata (és persze maga a téka, amely Szepessy Ignác igényességét dicséri), a Nagy Lajos Gimnáziumban a Debrecenből – tkp. Kanadából – iderándult Munkácsy-trilógia. A kanonoksoron program program hátán: magam ezúttal csak bekukkantok a Zsolnay-múzeumba, aztán a Vasarely-múzeum falára vetített fényjátékban gyönyörködöm.
Lassan leszáll a könnyű pécsi éjszaka, előkerülnek a pulóverek, kigyúlnak a díszes lámpák, s a közönség elindul a Barbakán irányába: a Sétatér fesztiválon, jóféle villányi borok társaságában, ekkor kezdődik az élet.
