Párizsi kótyavetye
Minden a helyén van. A bulvárok, a kávéházak, a kis hotelek, a pályaudvarok, a mozik. Mintha GPS-szel írták volna a történetet: a topológia tökéletes. Szinte már kényszeresen konkrét. Csak az idő, az nem látszik, nincs sehol. Az a kocsonyás, az a bizonytalan, a megfoghatatlan, emlékeket koptató. Az ébresztőóra a hotelban mindig három órát mutat. Nem ketyeg. De ebből nem következett semmi olcsó, vígjátéki poén. Így van: a világ kishibás.
Az elbeszélő fiatalembernek nincs neve. Születési dátuma megegyezik a szerzőével. Ő – úgy számolom – tizenkilenc, a lány (Jacqueline) talán egy híján húsz. Véletlenül találkoznak Párizsban. Azonban nincs nagy szerelem, döngő dráma, lucskos líra: mindketten csak lézengenek, lebegnek más sodrásokban is megmerítkezve. Jól tűrik a tisztázatlanságokat, a paradox állapotokat. Próbálgatják az életet.
Pénz kellene, hogy Mallorcára telepedhetnének. Aztán meglesz, de menekülni kell, Londonba szaladnak. És ott csöndben elszakadnak egymástól is. Harminc év múlva Párizsban ismét összeakadnak. Ők azok? Talán. Valószínű. Az idő most már mindent átenged: emléket, igazat, hazugot, biztosat, bizonytalant. Mintha a tapasztalati valóságunk mögött lenne még számos másik. A multiverzum sokvilág-interpretációja elhordja a hátán a bizonytalanságokat. Én meg majd „végleg eltűnök az idő szövetén megnyíló hasadékon” – mondja kissé irodalmiasan a férfi, aki író akart lenni.
És sikerült is neki. A szerző a fontos francia díjak és kitüntetések után megkapta – koronaként – az irodalmi Nobel-díjat 2014-ben. „Az emlékezés, a felejtés, a bűn és az identitás kérdéseinek” megírásáért. Mint itt is, e szikár, tömör, krimikhez hasonló, érdekes kisregényben. Az emlékek meg olyan kétértelműek, mint Schrödinger ama macskájának a sorsa. Bele lehet dögleni.
(Patrick Modiano: Felejtett álom. Fordította Gulyás Adrien. Tarandus Kiadó.)
