Otthonosan
Soós Nórát nem lehet nem szeretni. Árad a jókedv a képeiből, az életszeretet, a szakma szeretete, a játékosság, és – jogosan – az önbizalom. Az ember már attól felvidul, ha hosszabban nézi ezeket a képeket. (Egyébként felvidulástól függetlenül is muszáj sokáig nézni őket – a soósnórai rétegfestészet megköveteli a nézőtől ezt –, hiszen a kép, miközben az első benyomás is nagyon fontos, csak lassan, részletről részletre mutatja meg magát, és a szokásosnál is aktívabb befogadást kér a nézőtől.)
Ráadásul (ezt is megszokhattuk már) Soós Nóra igazán alanyi festő, a vele, körötte történt apróbb-nagyobb eseményeket önti látszólag könnyed formákba, miközben hírt ad álmairól, szorongásairól is. Nagyobb tétel képnél (főleg, ha egy tömbben készültek, mint a mostani tárlaton látható huszonkét kép többsége is) tehát rengeteg az összefüggés, az egymásra utalás, a folytatólagosság. Ezt a kiállítást ott a Raiffeisen Galériában ezért egyfajta önéletrajzként (önéletfestményként, képsorozatként) is felfoghatjuk, és ha így fogjuk fel, bátran elmondhatjuk (látva a szelíd őzeket, a juhokat, kutyákat, a gyermekátékokat és a békés felhőket, és látva mindenekelőtt ezt a szinte provokatívan rózsaszín világot), hogy Soós Nóra körül rendben van minden.
Igazán megérkezett. Itthon otthon van.
