Öregasszonyok specialistája
Gobbi Hilda hatalmas egyéniség és „öregasszony szakos” színésznő volt. Vénségek garmadáját játszotta. 28 éves, amikor otthonukban korán reggel meghal az édesanyja. És ő, miután felkötötte az állát, délelőtti nyilvános sajtófőpróbára rohant, hogy eljátssza Peer Gynt idős anyját, aki ott hal meg a fia karjai között.
Mindez arról jutott eszembe, hogy az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális kiállítást tett közzé Gobbiról. Aki még Aase anyó megformálása előtt, mindössze 25 esztendősen már Mirigy, az agg boszorka a Csongor és Tündében, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hatalmas deszkáin. Aztán a loncsos banyát mint mestersége védjegyét, még három produkcióban „domborítja”, meg a tévében is adja. Hosszan bámulom az első Mirigy alakításáról készült fotót, fiatalkori roppant megöregedését. Pokoli erős maszkot használ, ahogy később is oly gyakran. Hatalmas redők barázdálják a homlokát. Feje búbján kopasz parókát visel, amelyről oldalt hosszú, rútul összetapadó, ősz hajszálak lógnak le. Nyitott szájából – a maszkmester bravúrjaként – undorítóan fekete fogcsonkok éktelenkednek elő. Lidérces, és mégis megmosolyogtató. A maszk ugyanis nem tudta elcsúfítani a színésznő nagy, kíváncsi, csillogó szemeit, amelyekben óhatatlanul tükröződik, hogy
ilyen pokolian rútnak lenni, ennyire gonosznak mutatkozni: jó móka, remek feladat.
Nyilván mást és mást gondolunk bele egy-egy színházi fotóba. Aki látta az előadást, annak emlékeket idéz, aki nem láthatta – mint például én –, elképzelheti, milyen lehetett Gobbi. Sokkal későbbi élményeim alapján úgy gondolom, hogy hatalmas vehemenciával keresztül-kasul benyargalászta az óriási színpadot. A maszk mögül is előtűnt élénk mimikája, fölöttébb kifejező gumiarca. Szipákolt, harákolt, szörcsögött, rikácsoló hangon beszélt, többen tán összehúzták a szemöldöküket, hogy azért ez már túl sok. Később is bátran élt vaskos, akár durvának ható eszközökkel. Megelőzve korát, mert eltávolodni a totálisan realista játékmódtól, imádta a cirkuszian harsány, de fölöttébb kifejező megoldásokat, mint nagy hatalmú harcostársa, olykor ellenlábasa, Major Tamás.
A Korona Cukrászdában, színészi előadóestek egykori, a szó szoros értelmében is nyalánkságokkal teli helyén az akkor már a magyar színészet koronázatlan királynője egyszer csak kijelentette, ha tehetségesebb lett volna, bohócnak áll. Ezen kapásból és buzgón nevettünk. Ránk szólt, hogy ő meglehetősen komolyan gondolja. És tényleg, jókora bohócvénával rendelkezett. Emlékszem rá például Ben Jonson Bertalannapi vásár című őrületes, akár piacokra illő komédiájában. Mondhatni, hogy még a jelmeze is maszk volt. Úgy rémlik, termetes műmellek fityegtek le róla. A hangja szinte megrepesztette a színház falait, a humora nem kímélte a nevetőizmainkat. Csaknem díványon ugráló, vásott kölyökként randalírozott.
Nézem egy 1945. május elsejei képen, amikor a Karnyóné szereplőivel együtt jelmezben, a háborúban véletlenül nem bekebelezett lóval, stráfkocsin húzatva magukat vonulnak fel az Andrássy úton. Itt nincs rajta maszk. Lelkesedéstől, világmegváltó hevülettől sugárzik az arca. Nem mondható szép nőnek. Tudta magáról, hogy soha nem volt az. A Közben című könyvében ehhez azt is hozzáteszi: „De valljuk be őszintén, ez annyit jelentett, hogy csúnya.” Amikor Hettyei Aranka a színiakadémián az Ármány és szerelmet tanította, az osztályban lévő csinosabb lányokra kiosztotta Lujza, az érettebbekre, asszonyosabbakra pedig a Lady szerepét, hogy majd felváltva mennek fel a szövegükkel a pódiumra. Egyedül Gobbira nem mutatott rá, aki azt hitte, kifelejtette, ezért megkérdezte, hogy „ugye én is a Lady, tanárnő kérem!” Hettyei elmosolyodott, és kedvesen csak ennyit mondott. „No nem, fiacskám, te majd a Csongor és Tündében a Mirigyet.” El lehet képzelni ezt a traumát! Az ifjú Hildának rá kellett jönnie, hogy gyönyörű szerepekről kénytelen lemondani.
Később nem haragudott ezért az akkor elképesztő fájdalmat okozó kijelentésért, önismeretre nevelte,
ami a színész legfőbb munkaeszköze. Arra tanította, hogy abban legyen jó, amihez megvannak az adottságai.
Karizmatikus egyénisége pedig nemcsak arra tette alkalmassá, hogy nagy színész váljon belőle, hanem arra is, hogy fogyhatatlan energiáival párosulva elképesztő legyen a mozgósító ereje. A háború alatt előadóesteket szervez, részt vesz az ellenállási mozgalomban. A világégést követően tüsténkedik a színházi élet újraindításában, kollégái megsegítésében, a Nemzeti Színház romjainak eltakarításában. Döbbenetes az az 1945-ben készült teátrális kép, amelynek előterében a Nemzeti Színház falából kizuhant kődarabbal a kezében áll. Nem egészen eldönthető, hogy zokog, ordít, vagy talán sikít egy velőtrázót. A felvétel Munch A sikoly című dermesztő festményére emlékeztet engem. Ezen is ott az iszonyú fájdalom. De a Gobbiról készült fotón már az is, hogy tenni kell, eltakarítani azt, ami használhatatlanná vált, és újra dolgozni, játszani, kicsit felejteni, de közben nem szűnően emlékezni a borzalmakra.
Aztán annak rendje és módja szerint játssza a Nemzetiben a szerepeket, ahogy ez neki dukál. Majd összerúgja a port a vezetőséggel. Sértetten, bár egyáltalán nem kedvetlenül, 1959-ben átszegődik a József Attila Színházba. Még javában általános iskolásként itt láttam először színpadon, Agatha Christie Gyilkosság a paplakban című izgalmasan humoros krimijében. Naná, hogy ő volt Miss Marple, a minden lében kanál vénkisasszony, aki addig szimatol, kotnyeleskedik, folytat magánnyomozást, amíg ki nem deríti, ki a gyilkos. Erről az előadásról is van kép. A kötényén jókora zöldségek és gyümölcsök, jelezve, hogy monomániásan kertészkedik. Közben nyitva a füle és szeme egyaránt, azt is meghallja, meglátja, amit nem kellene. A szerepet persze mintha ráöntötték volna, nagy elánnal kíváncsiskodott, szöszmötölt, pletykálkodott. Ameddig élt, legyen film vagy tévésorozat, Miss Marple szinkronizálásához mindig őt hívták, valóságos privilégiuma lett. Ahogy a monstre rádiósorozatban is, a Szabó családban, végeérhetetlenül volt Szabó néni. Szintén játszotta a haláláig. 1959-ben indult a kétezer-ötszáz részes szappanopera, 1961-ből és ’69-ből nézhetünk meg a szereplőkről tablóképet. Az előbbin még Szabó Ernő Szabó bácsi, az utóbbin Rajz János – két nagy színész. Ők is milyen régestelen régen hol vannak már?! Bizony ilyesmik is eszébe jutnak annak, aki évtizedekkel ezelőtti fotókat mustrálgat.
Gobbi nevéhez kötődik a Bajor Gizi Színészmúzeum megalapítása, ahol sok a patinás kép, kellék, jelmez, miegymás. Ezek segítségével igyekeznek felidézni egy-egy jeles művész alakját. Pályatársainak gründolta a Horváth Árpád Művészotthont, a Jászai Mari Színészházat, az Ódry Árpád Művészotthont, saját magának a dunakanyari nyaralóját, ahol sokan vendégeskedtek a szakmából. Az volt a terve, hogy közadakozásból összekalapozza az új Nemzeti felépítéséhez szükséges pénzt, s bár jókora összeg gyűlt össze, a bürokratikus útvesztőkben elveszett. Nem tudta kiheverni, hogy a Blaha Lujza téren a metróépítkezésre hivatkozva – mint később kiderült, teljesen értelmetlenül – felrobbantották egykori színészi otthonát. Jelképes, hogy a lebontott falakból épült a nyaralójának 80 százaléka, amelyet végrendeletében alkotóháznak ajánlott fel a Nemzeti tagjai számára.
Tizenegy év után visszaszegődik a Nemzetibe, majd vagányul a fiatalokkal tart, a később világot járó Katona József Színház alapító tagjává válik. Spiró György direkt neki írja a Csirkefej című darabot. Persze erről is nézhetünk fotót, rajta van lepukkant öregasszonyként a kinyúlt pólójában. Aki látta, milyen kétségbeesetten és szeretettel öleli magához ez a roppant magányos ember – mintha egy csecsemőt babusgatna – a heccből fölakasztott, döglött macskáját, soha nem felejti.
A most interneten megnézhető tárlat eredetileg a századik születésnapja alkalmából, 1913-ban készült Sipőcz Mariann és Somogyi Zsolt összeállításában, a virtuális változatot Galácz Juditnak köszönhetjük. Gobbi azt mondogatta, hogy bárhová becsöngetne az országban, mindenütt kapna egy tányér levest. És ez valószínűleg igaz volt. Ennyire szerették.
(Gobbi Hilda virtuális kiállítás, ezen a linken található meg.)
